fotónapló

A maga egyszerűségével is gyönyörű madár. Mintha frakkot hordana, és amikor dalra fakad, valóságos énekművész lesz.

Az atmoszféra hozza a csalhatatlan erdei hangulatot. A frissen fakadó lombokon átszűrődő napfény, szürke törzsek a háttérben, és éneklő légykapó a fejem fölött. Tavasszal ez nekem a Mecsek. Még egy képet kértem a madártól, aztán magára hagytam, nekem is dolgom volt és neki is.

Ám nem hagytam annyiban a dolgot. A következő napokban már ilyen szemmel jártam az erdőt, és meg is lett, amit kerestem. Egy hét múlva újabb találkozót kértem egy másik légykapótól. Tudni kell a fajról, hogy nagyon kedveli azokat az erdőket, ahol lábonszáradt, elhalt fákat, facsonkokat talál. Egyrészt azért, mert odúlakó lévén szüksége van a harkályok által elhagyott odúkra, másrészt nagyon szeret ezeken a facsonkokon énekelni. Na ez a pillanat kellett nekem. Mégpedig jó kis erdei hangulattal megfűszerezve. Ezúttal csak pár percre volt szükség, hogy a képek elkészülhessenek. Szóltam a madárnak, hogy itt vagyok, és ő már állt is a rendelkezésemre.

A vízmosás aljából meredő elhalt bükktörzs tetején megjelent, és sípolásokkal tarkított énekével köszöntött.

Hát valami ilyesmire gondoltam. Tavasz, Mecsek, bükkös, légykapó.

Ó, egyem meg őket, hát itt vannak. És ami még jobb, én is itt vagyok. :) A család a gúnár vezetésével haladt ütemesen, FELÉM!

Mintha egyenesen a tutajt célozták volna meg, a családfő szépen a kamerába nézve vezette felém családját.

Természetesen már nem érdekelt, hogy még erős a fény a fotózáshoz, szólt a kereplő, ahogy csak bírta.

Nem akartam elhinni. Eddig a libák úgy kerültek, mint egy madárijesztőt, most meg itt úsznak előttem a kislibák is.

Amint a kis libanövendékek elhaladtak előttem, jött a következő meglepetés. Mivel a keresőben követtem vendégeimet, nem vettem észre, hogy a nyomukban egy második család is közeledett. Már egészen közel jártak, mikor felpillantottam.

A szülők portrétávolságban követték az előző csapatot, a kislibák, pedig szépen kitöltötték a képmezőt. Pár nappal korábbi kelésű fészekalj lehetett, a "rút kis kacsa" hatás náluk erősebb volt. :)

Nem tudtam betelni velük, az elképesztő közelség ezzel a félénk madárral teljesen lenyűgözött.

A libasereg végül eltűnt a látótérből, ám talán 10 perc múlva az egyik család újra felbukkant, és ezúttal a másik oldalról kerültek meg.

Kicsit távolabb úsztak most, így az egész alakos képek is megszülethettek.

Nahát, nem volt semmi. Kellett egy kis szünet, hogy feldolgozzam a történteket. Néhány réce mutatta magát, közülük egy üstökös adott lehetőséget egy fotóra.

Majd, mire a napsugarak kellően laposak lettek, az egyik búbos vöcsök is megjelent. Közvetlen a les mellett bukkant fel a víz alól, aztán már sietett is a dolgára.

Azt hiszem jó helyen úszik a tutaj. :) Újabb szünet következett. A ringatózó merengésből csipogó hangok riasztottak fel. Balról, egészen közel megjelent pár bolyhos apróság.

Megleptek a hattyúfiókák. Cukiságfaktor minden mennyiségben.

A tojó hattyú vezette a sort, az apróságok pedig hol egymás mellett, hol lemaradozva követték.

A sort a gúnár zárta. Komótosan táplálkozva követte családját.

Az egyre szebb fényekben a visszatérő vöcsök szórakoztatott tovább.

A les előterében forgolódott egy darabig, szépen mutatott a beálló szélcsendben kifeszülő vízen.

Szép volt. De még mindig nem volt vége a napnak. Az ismerős csipogó hang ismét jelezte, hogy látogatók közelednek. Ezúttal jobbról úszott be a hattyúcsalád. Nagyon közel. A legközelebbi tollpamacsokra nem is tudtam élességet állítani. Meg kellett várni, hogy kicsit távolabb kerüljenek.

Bociszemű vattapamacsok úszkáltak ellőttem szinte karnyújtásnyira. Azt hiszem erre a látványra a legkeményebb madarász szíve is meglágyul. :) Persze a szülők is hihetetlenül közel voltak. A gúnár maradt előttem pár percig, és a víz alatti zöldségből táplálkozott. Úgy jelent meg a keresőben, mint ahogy még soha nem láttam.

Ezt a hihetetlen napot a vöcsökkel zártam. Miután távolabb bukdácsolt és tollászkodott, a les előtt úszott el, hogy eltűnjön az öböl sarkában. Két szép portréval gazdagította a gyűjteményemet.

Két évvel ezelőtt azért szálltam ismét vízre, hogy a területen megjelenő nyári ludakat fotózzam. Ez eddig csak részben sikerült, így érthető, hogy azonnal reagálni akartam a váratlan lehetőségre. Lányommal másnap már költöztettük is a tutajokat. Harmadnap délután pedig már rajtuk elrejtőzve vártuk, hogy szerencsénk lesz-e a libákkal.

Egyből déjà vu érzésem lett. Öt évvel ezelőtt ugyanebben az időben kormányoztam a tutajt erre a helyre, egy kis nosztalgiával nyugtáztam, hogy újra a vöcsökbirodalomban vagyok. Az események is ennek megfelelően alakultak. Az öböl eldugott zugából búbos vöcsök pár tűnt fel.

A hullámzó vízen egyre közelebb jöttek, a szél kajlán belefújt a bóbitájukba.

Nem is tudom már hány ilyen helyzetet éltem át, de a búbos vöcsök mindig elvarázsol.

pláne, ha már olyan közel van, hogy nem fér bele a keretbe.

A szél még meg is fűszerezte a portrékat, időnként felborzolva bóbitájukat.

Csoda volt. Ez a fűszer, ami a mozgatórugója fotós munkásságomnak. Közel menni, titkokat ellesni, részese lenni a természetnek.

A vöcskök kis idő múlva tovább álltak, az öböl másik részén kezdtek halászni.

De nem maradtunk látnivaló nélkül. Hattyúk tűntek fel előttünk, szintén extrém közel.

Annyira a portréra koncentráltam, hogy először nem is vettem észre a nagy madár mellett úszó tollgombócokat. Fiókákat vezetett a tojó hattyú.

Nehéz ilyenkor nem elmosolyodni. A keresőbe nézve én is így tettem. A gúnár is követte a családot, vigyázó szemeivel úszott el a fiókák és a tutajok között,

kitakarva a teljes látómezőt.

Megvárta, míg a kis tollgombócok anyjuk kíséretében a nádas mellé érnek,

majd ő is nyugodt tollászkodásba kezdett.

A hattyúk híresek féltő természetükről, ez most szépen megmutatkozott. Ezzel a jelenettel vége is lett a napnak. A libák ugyan elmaradtak, a tökéletes haditervünk ellenére, de szerencsére a vöcsökbirodalomban mindig történik valami érdekes...

Persze nem maradt egyedül sokáig, lovagja hamar utolérte,

és egyből elkezdte tenni a szépet.

Miközben a nyakát nyújtogatta, folyamatosan hallatta érdekes, zümmögő hangját.

Nagyon szép volt. A közelben forgolódó hím jól mutatott a délutáni fényben.

Persze a tojó most sem tűrte sokáig a zaklatást, és nyomában az udvarlóval elúszott. A nap másik attrakcióját a kis vöcskök jelentették. Folyamatosan hallottuk pergő trillájukat innen is, onnan is, mire egyszer csak az egyik megjelent a látótérben.

A kis vöcsök megbízható társa a madárfotósnak, mindig lehet rá számítani. Most sem volt másként.

Még egy szép mozdulatot is sikerült elcsípni, mikor torpedó módjára megindult a vízen. Ez talán a legnehezebb feladat vele kapcsolatban, hiszen váratlan, és rendkívül gyors mozdulatait nehéz követni. Egy kocka erejéig most sikerült.

Ezzel legtöbbször vége is szokott lenni a kis vöcsökkel való találkozásnak, ám most másként történt. Feltűnt a párja is, és előttünk kezdtek bele egymást üdvözlő trillájukba.

Egymás mellett forgolódtak, így adták hírül a világnak összetartozásukat.

Szép pillanatok voltak. A koncert végeztével elsiettek a dolgukra, búcsúzóul egy portrét hagyva emlékül.

De az eddig megszokott hajnalpír derítésére hiába vártunk. A kergetőző szárcsák alatt alig néhány narancsos folt jelent csak meg a víz felszínén.

Bosszantó volt a dolog, mert sok olyan esemény történt, amiből akár lehetett is volna valami egy csöppnyi ellenfénnyel, így azonban nem lett.

Végül a felhő megkönyörült rajtunk, és elúszott a nap elől. A narancsos színáradat így ugyan elmaradt, de a fotózás végére lehetőség adódott némi művészkedésre.

A vízfelszínt beborító gömbök sokasága, és a madarakat rajzoló fény úgy jelent meg, mint egy képbe öntött ábránd...

A nádfal előtt úsztak el, a vízen pedig szépen tükröződött az égbolt hajnalpírja.

Jól kezdődik, egyből a főszereplőkkel. A ludak a már megszokott módon a nádfal előtt kezdtek táplálkozni, és szép lassan kioldalaztak a rózsaszín reflexióból. Teltek a percek, az égbolt egyre szebb színt öltött, a pára pedig mintha csak vastagodott volna, sűrű paplanként borította a vizet. Aztán megtörtént, amire annyira vártunk, az egyik liba felénk kezdett oldalazni.

Feszült pillanatok voltak. A madár tökéletes távolságban úszott át előttünk, szépen keresztezve az égbolt tükröződését.

A napkelte még messze, mégis gyönyörű árnyalatok jelentek meg a liba alatt.

Nem is akartam elhinni, de a madár befordult a lesek mellé,

és táplálkozni kezdett.

Ahogy forgolódott a gyékényes mellett, a háttérben feltűnt a másik is.

Hát mi van itt ma reggel? Mondhattam volna, hogy gyertek haza ludaim, de nem kellett biztatni a közelebbit, jött magától is.

A folyamatosan kattogó fényképezőktől nem zavartatva magát, nyakát a víz alá dugva kereste a reggelire valót.

Elképesztő volt a látvány. A fejéről lecsorgó víz, a szép derengés a vízen, a pára biztosította finom háttér és a madár közelsége teljesen lenyűgözött.

Kis félkört leírva szépen elkezdett oldalazni előttünk, és ritmusosan dugta a víz alá a nyakát egy-egy falat után.

Olyan közel haladt el, hogy már félő volt, kilóg a képkeretből.

Sok kép készült, a fényképező folyamatosan dolgozott, de a helyzetet nem hagyhattam ki.

Újabb víz alá bukások, lecsorgó víz, fejrázás után megjelenő vízcseppek.

Mindezek után a másik liba is elénk érkezett,

egy darabig közösen bukdácsoltak,

majd a kelő nap érkeztével egyik jobbra, másik balra távolodott el.

Egy távolabbi tollászkodással és szárnycsapkodással búcsúztak.

Ám az izgalmak még nem értek véget. Búbos vöcsök bukkant fel a közelben.

Egyből feltűnt, hogy nincs minden rendben vele. A csőrtövébe egy horgászzsinór gubancolódott.

Csórikám, valahogy összeszedhetett egy damillal leszakad horgot, vagy talán egy halat fogott, ami zsinórostól szökött meg a horgásztól. Borzasztóan nézett ki, bár a sérülés nem tűnt frissnek, és a madár sem volt legyengült állapotban.

Egy gyors tollrázás után hamar tovább is állt,

hogy távolabb halászni kezdjen. Fogott is egy nagyobbacska halat, ám nem tudta lenyelni. Többször próbálkozott vele, forgatta, elengedte, újra megfogta, de lenyelni nem tudta.

Ha csak a képeket nézem, gyönyörű volt, ahogy az izzó környezetben a hallal próbálkozott, de tudtam, hogy a problémáját a damil okozza, segíteni meg nem tudok. Így hát a libák okozta öröm, és a vöcsök miatti aggodalom keltette vegyes érzésekkel fejeztük be ezt a hihetetlen reggelt.

Igazán a récék jelenléte csigázott föl. Nagy csapat barátréce forgolódott a vízen, de sajnos, mint általában a tó másik oldalán. Udvarló hímek hajtották a tojókat, jellegzetes hangjuk betöltötte a tavat. Egy-egy páros került csupán a lőtáv határára.

Bosszantó a dolog, de szinte alaptörvény. A vízen mindig minden messzebb van a kelleténél. Ennek ellenére a startoló récét nem hagytam ki.

A ludak is megjelentek a szép fényekben, de mint a fent említett törvény kimondja, messze, a nádfal mellett.

Be is kellett érnem ennyivel, egy madár sem tette tiszteletét a tutaj előtt. Bolondok napja nem kedvezett. Ez csak azt jelentheti, hogy vagy nem vagyok bolond, vagy nagyon... :)

Jó lenne, ha később visszajönnének, mikor előtűnik a színvarázs, amire nem is kell sokat várni. A horizont felveszi szép rózsaszínjét, valószínűtlen festményt teremtve a víztükörre.

Szép a festővászon, de még szebb lenne madarakkal. Barátrécék kívánkoznak a kompozícióba.

Sokáig kitartanak, de nem akarnak közeledni. Csak asszisztálnak a hangulathoz.

Pedig most szinte minden körülmény adott. Tükörsima víz, kellemes pára, és a mindent befestő napkorong is felbukkant a nádas fölött,

és alatt egyaránt.

A mindent elöntő napfénybe végül egy tőkés réce úszik be, de nagyon siet, nem pazarolja fotósokra az idejét.

Ez már a többedik alkalom, amely így telik el a vízen. Napfényből, hangulatból kaptunk bőven, csak a madarak hanyagolnak egyelőre...