kék cinege

Befagyott itató

A hosszan tartó őszi szárazság után megérkezett a várva várt csapadék. Néhány napon keresztül esett az eső, és a hőmérséklet is erősen lecsökkent. Örülni kell ennek, hiszen az eddigi ősz nem a szokványos arcát mutatta. A fák levelei nem színesedtek, hanem egyszerűen leszáradtak a fákról. Zörög az avar, sehol egy gomba. Egy természetszerető embernek szomorú látvány ez. Talán azért még lesz remény az őszi színkavalkádra. Közben persze kicsit szomorkodtam is, mert gondoltam, hogy a madáritatónál az utóbbi időben tapasztalt nagy forgalomnak egy csapásra vége. Eső után sok helyen találnak ivási lehetőséget a madarak. A legutóbbi itatós leselkedésre ilyen gondolatokkal mentem ki. Nem számítottam semmi extrára, merthogy előző nap is esegetett. Mindezek ellenére azért felkészültem, mert hát soha nem lehet tudni... Még napokkal ezelőtt gyűjtöttem az erdőben néhány marék színes levelet, hogy az itató beszállójára szórjam, kicsit változatossá akartam tenni a már szokványos képelemeket. Ha más nem, gondoltam legalább ezeket kiteszem. Az itatóhoz érve nagy meglepetés ért. BEFAGYOTT! Na nekem ma itt nincs mit keresnem. De ha már kijöttem, jégtörés (mondanom sem kell milyen hideg a víz), gyors tereprendezés és be a kunyhóba. Nem is kellett sokat várnom. Öt perc után már a környező bokrokban madarak mozogtak. És akkor elindult a lavina. Meggyvágók kezdték a sort. Sorban egymás után, akár ketten-hárman is egyszerre. Mintha alig várták volna, hogy kinyisson a söntés. Szinte mindegyik maszatos csőrrel érkezett. Pár perce még csipkebogyót falatoztak, a ragacsos hús pedig a csőrükön maradt. Készült is róluk pár kép.

Természetesen megjöttek a mezei verebek is. Zsivalyozásuk közepette egy vörösbegy is feltűnt a beszállón.

Szokatlanul sok kék cinegét is sikerült megfigyelni. Az eddigi egy-egy beesés helyett, most volt úgy, hogy három is tobzódott egyszerre a víz mellett.

Persze jöttek a rigók is. Eddig soha nem látott mennyiségben. Fekete rigók mondhatni csapatosan. három-négyesével érkeztek. A sok tojó és fiatal egyed közé jutott egy szép sárga csőrű öreg hím is. Szépen pózolva hagyta, hogy készítsek pár portrét.

Volt még énekes rigó, széncinege és a fa tetejéről hallottam cserrenni egy léprigót is. Talán, kis szerencsével még a tél előtt őt is megleshetem egy fotó erejéig.


Pécs, 2009. október 18.

Madarat etetni jó

Elég rég óta etetem télen a madarakat. Nemcsak hasznos, de kellemes időtöltés is. Sokáig csak távcsővel figyeltem az etető körüli mozgolódást, és lelkesen írtam a fajlistákat. Emlékszem mennyire örültem egy-egy „jobb” fajnak –meggyvágó, nagy fakopáncs, sordély, citromsármány-. Etetőnél láttam az első fenyőpintyemet is. Manapság, hogy a fotózás is érdekel, a szüleim udvarába még gyerekkoromban barkácsolt etető mellé leskunyhó is került. Igaz, hogy csak hulladék deszkából lett összetákolva, és inkább hasonlít egy kinti „pottyantósra”, de a célnak tökéletesen megfelel. 2-3 méter távolságból szemlélhetem a madarak sürgölődését, anélkül, hogy őket megzavarnám. A jól berendezett „stúdió” tökéletesen betölti a feladatát. Néhány szép beszállóág, jól kiválasztott háttér, és már jöhetnek is a madárkák.

Egy madárkedvelőnek nagy élmény hallani ilyen közelről a szárnyak surrogását, és látni, hogyan fogy a kedvenceknek kirakott eleség. És még ha a fényképező is dolgozhat, hát az mindennek a netovábbja. Leggyakoribb vendég a széncinege. 15-20 példány is látogatja az etetőt. Felkapnak egy-egy magot és huss a szomszéd bokorra.

Ugyanilyen technikát választ a kék cinege. Kisebb termetéből azt gondolnánk, hogy szerényebb is, de ez közel sem így van. Határozott fellépéssel kergeti el a nála nagyobb versenyzőket, hogy a neki járó falatokat megszerezze.

Következő állandó vendég a csuszka. 2-3 jár csak ide enni. Nem nagyon foglalkozik más madarakkal, nem kergetőzik, a lényegre koncentrál. Egy magot felkap, és tovább áll a diófára. Pár perc múlva újabb kör.

A verebek mellett tömegesen jönnek a zöldikék. Egyszerre 10-15 is ellepi a tálcát, és ami belefér enni-enni. Egymással is civakodnak, és a legkisebb gyanús jelre elrepülnek, és legalább fél óra, mire visszamerészkednek az etetőre.

A nagy sürgés-forgás leköti az ember figyelmét, és észre sem veszi, hogy milyen hideg van. Be kell menni a melegbe, mert én nem bírom olyan jól a hideget, mint a madarak. Talán legközelebb más fajok is beszállnak az objektív elé.


Pécs, 2009. január 1.