volgyis blogja

Messze vannak ugyan, de a hangulat azonnal megjött. Vöcskös élményeim egyből felidéződtek. Még nem olyan hevesek a mozdulatok, a pár rövid tánc után szét is vált. De jelenlétük állandó, a szép délutáni napsütésben időnként közelebb is kerülnek.

Jó mozgás van a tavon. A vöcskökkel együtt récék, szárcsák jönnek-mennek, egyszer egy kis vöcsök pár is megmutatja magát. Csak a napfény nem tart ki, a délutáni fényeket felhő szűri meg. Azért jó nézelődni a víz szintjén ringatózó tutajból, van benne valami megnyugtató és egyben izgalmas érzés. Főleg, amikor azt látom, hogy a tó távolabbi felén kis termetű, fekete madár csobban a vízbe. Aha, kis kárókatona. Reméltem, hogy megjelenik, február óta látok néhányat. Hamar eltűnik a szemem elől, én meg a néha közel kerülő vöcskökkel bajlódok, sikertelenül. Jó fél óra is eltelik, mikor látom, hogy a korábbi kis káró felugrik a tó végében, és egyenesen a les felé repül. Az objektív természetesen a másik irányba néz, és mivel nem akartam hirtelen mozdulattal elriasztani, így tehetetlenül néztem, amint egyenesen a tutaj melletti beülőn landolt. Hallom, hogy a szomszédos lesben már kerepel a fényképező, lányom szemfülesebb volt nálam. :) Persze aztán én is odaértem, és halk kerepléssel én is üdvözöltem a pygmeust.

Négy éve már annak az emlékezetes találkozásnak, mikor személyesen megismerkedtünk, hát most újra itt van.

Nézelődik, rendezgeti vizes tollait,

és kárókatona módjára, szárnyait széttárva szárítkozni kezdett.

Élvezem a látványt, a madár közelségét, és nem is bánom a felhőket, a szórt fényben szépen kijönnek a fekete tollazat részletei.

Kicsit mosolygok is, miközben a keresőbe bámulok. Madarászként, ráadásul bő természetvédelmi vénával megáldva, egy ritka, fokozottan védett fajhoz közel kerülni nagy dolog. Ezt már csak az tudja felülmúlni, hogy mindezt apaként a lányom társaságában tehetem. :)

Na de nincs idő ilyen gondolatokon elmélázni a történések váratlan fordulata miatt. A beülő mellett hirtelen egy másik pygmeus csobban a vízben,

és jól láthatóan ő is szetetne egyet szárítkozni a vízből kiálló fűzfacsonkon. Persze az első madárnak ez nem nagyon tetszett, ami okozott közöttük egy kis nézeteltérést.

De aztán hamar megegyeztek, végül is sok jó pygmeus kis helyen is elfér. :)

Közös szárítkozás, nézelődés következett a részükről, részünkről pedig tátott szájú folyamatos exponálás. Történelmi volt a pillanat.

A békés szárítkozás nem tartott sokáig, összekaptak megint, és mindketten elrepültek. Maradt az üres fűzfaág, és az a kellemes, csodálattal vegyes érzés, ami ilyenkor elönti a madárfotóst. A végére még a nap is kibukkant kicsit a felhők és a horizont között, hogy a lapos, szép fények megvilágítsák a tó sarkába érkező madarakat. Négy nyári lúd szállt le a nádas szélébe. Az okai annak, hogy most újra a tutajon vagyok. Messze még ugyan, de már ugyanazon a vízen ringatózunk... :)

Szóval egy március eleji, hajnali akcióval kezdetét vette a tutajos történet új évada.

A hajnali hangulat észrevétlen kúszik be a les sötétjébe. A vízen tükröződő rózsaszaszín árnyalatok szép lassan átveszik az éjszaka kékjének helyét,

hogy majd teret engedjenek a napkelte narancsos árnyalatainak.

Ez az a rövid, percekben mérhető időszak, amit annyira szeretek,

és aminek utánozhatatlan hangulata miatt érdemes korán kelni.

A tutaj merülése jó, a madarak itt vannak, indulhat a játék... :)

Egy héten keresztül, minden nap, minden elképzelhető formában. Persze a lendület egyből visszatért, ám hiába. A kányák másképp gondolták. Üres, eseménytelen lesezések következtek. Egyedüli izgalmat egy barkás őzbak okozott, ami egy február eleji napon véletlen bekeveredett a kunyhó elé.

Hát erre most mit lehet mondani. Így jártam, de bánja kánya, jövőre folyt. köv...

Nincs más dolgom, várok. Figyelem a récéket, hattyúkat, néha a háttérben felsejlő fákkal is komponálok egy képet.

Talán oszlik a köd kicsit, és igen, a közeli bokor tetején csörren egyet egy szarka. Aha, a múltkor is így kezdődött. Ám a befejezés jóval egyszerűbb lett. A jég hátára vetődött hal mellé csak egy egerészölyv huppant le.

Ő sem maradt sokáig. Nézelődött kicsit, majd magamra hagyott. A sasok bizony elmaradtak. A köd eltakarta a napot, a tájat, és engem is, ahogy az autó felé baktattam.

Hamar munkához is láttam, és a helyszínen talált ágakból, elszáradt növényekből gyorsan összedobtam egy hevenyészett leshelyet a jég szélén. Meglátjuk... Pár nap múlva, némi csalival felvértezve tértem vissza. Gyorsan elrendeztem mindent, és bevackoltam egyszerű rejtekembe.

Végre volt idő körülnézni, ugyanis a látvány nem volt mindennapi. A több napja tartó erősen ködös és fagyos időnek köszönhetően mindent vastag zúzmara borított. Szó szerint fehérbe öltözött a táj. A zúzmarás háttér előtt pedig hattyú úszkált a lihogón.

Mesébe illő, idilli állapot. El is voltam ezzel egy darabig. A szemem csak itta a fehéret, a hideget, mígnem a leshely váratlanul megrezdült, a nyakamba hullott pár száraz levél, és a mellettem lévő bokor tetején varjú károgott egyet. A szemfüles dolmányos már kiszúrta a csalit. :) Jó másfél óra telt már el ilyen várakozással. A lihogón apró madár úszkált, bukdácsolt.

Kicsit dideregve, a fényképezőbe bámulva azt találgattam mi lehet, mikor a közelben határozottan koppant a jég. A keresőből felpillantva kilestem az álcaháló résein keresztül. Előttem, a jégen rétisas állt. Már nem is fáztam, feszült pillanatok voltak. A fiatal madár nézelődött kicsit, én meg mikor az ellenkező irányba nézett, óvatosan fordítottam az objektíven. Lassú másodpercek voltak, de aztán a sas végül ott állt, majdnem kitöltve a keresőt.

Hű, ez azért nem semmi. Lapultam is, amennyire tudtam, csak a mutató ujjam mozdult, amikor a nagy madár a kamerába bámult.

De ő szerencsére nyugodt volt, várt még kicsit, majd láthatóan az érdeklődése a csali felé fordult.

Határozott, de csúszós léptekkel közelebb jött. Hej, azok a lábak!

Már vigyáznom kellett, nehogy kilógjon a képmezőből.

Madaram aztán rávetette magát a lényegre, és egy konccal félrevonult. De nem sokáig tartott a nyugalma, váratlanul újabb sas landolt a jégen, majd röviddel utána még egy. A fényképezőt mozdítani sem mertem, ennyi éles szem között esélyem sem lett volna észrevétlen maradni, de ezt már az első madár sem bírta tovább türelemmel, a konccal a karmai között feldobta magát a levegőbe, a többi meg utána. A tó végéig meg sem álltak. Ott történt a következő meglepetés, egy negyedik rétisas is csatlakozott az előbbi bandához,

majd pár perccel később még egy.

Nem akartam elhinni. És mindez ebben a gyönyörű zúzmarás környezetben. Maximálisan elégedett voltam. Rövid csoportosulás után aztán a galeri feloszlott, kaptam tőlük egy hangultos röpképet,

és két szép, tartalmas tájképet.

A sasok távoztak, a lihogón, apró madár úszkált, bukdácsolt. Azt hiszem kis bukó lesz...