Blogok

Az első fotózásra október közepén kerítettem sort, amolyan próbának szántam. Na meg kíváncsi is voltam, hogy mi zajlik valójában a lesnél, ugyanis a jelek meglehetősen bíztatóak voltak. Érkezésemmel egyből egy öreg rétisast ugrasztottam fel az etetőhelyről. Azanyád! Nem is számítottam rá, de egy sasnak mindig örül az ember. Amint eltűntem a lesben, egyből megindult a mozgás. Ölyvek, hollók. De jó ideig nem szállt le semmi. Gondoltam, hogy oka van, hamarosan róka dugta ki az orrát a les mellett a bokrok közül.

Nem volt túl óvatos, egyből enni kezdett. Cibálta a csalit, attól féltem, hogy behúzza az erdőbe. Azzal vége is lett volna a napnak, hát gondoltam elzavarom. Nem ment. Hiába hangoskodtam, zörögtem, nem zavartatta magát. Meglepő volt, mert korábban, hasonló helyzetben a fényképező kattanására már el is iszkoltak. Ez nem akart. Oda jutottam, hogy a les üvegét levettem, megmutattam magam neki, erre egy nagyobb cafattal behúzódott az erdőbe. Nagyokat mosolyogtam, meglepő helyzet volt.

Miután a róka eltűnt, csak lejöttek az ölyvek. 7-8 is lehett a környéken, hajtották egymást folyamatosan, mire egy aztán megkezdte a sort, enni kezdett.

Utána jött a többi is, négyen voltak lent előttem. A fotózást nem nagyon erőltettem, pár portré készült csak egyikről-másikról.

Közben bekőröztek a hollók is. Hangos korrogással méltatlankodtak az ölyvek jelenlétén. Aztán megláttam, amiért jöttem. Hirtelen egy vörös kánya fordult be a látótérbe. Tett egy kört, megnézte mi történik lent, majd eltűnt a szemem elől. Micsoda pillanat volt! Fotó ugyan nem készült, váratlan volt és gyors. De nekem ennyi elég volt. Itt van, jó úton járok tehát...

Most is a kunyhóban várok. A szeptemberi nap szépen bevilágítja a tavat. Sikerült észrevétlenül bebújni, a les előtt úszkáló szárcsák, récék így nem riadtak el. A látvány idilli, kisebb cigányréce csapat bukdácsol nem messze, a gyékényes előtt nagy kócsag lábalja a vizet, a nádfalba vörös gém áll be. Jóleső érzés fog el. Így érezhetett Tutajos Matula kunyhójában. Hmmm Tutajos... :) Aztán balról hangos "ti-ti-ti" kiáltás, és a les előtti öbölbe befordul a jégmadár.

Szép a napsütötte nádfal, szép a madár. Forgolódik, időnként a vízbe csap, a szebb mozdulatoknál kattan a fényképező.

Fiatal, idei madár. Fehér csőrhegye elárulja. Kis ideig elidőzik, halászni is próbál, de halat nem fog, majd váratlanul továbbáll. 

Az ág azonban mem marad üresen, hamarosan újabb jelentkező érkezik.

Nem sokat teketóriázik, már veti is magát a vízbe, és lám, meg is van az eredménye.

Apró hal vergődik a csőrében,

amit gyorsan el is nyel.

Öreg tojó. Már értem, hogy a fiatal madár miért iszkolt el olyan váratlanul.

Nem jó az idősebbel ujjat húzni, főleg ha a jobb halas helyekről van szó.

mint ahogy a fotós számára az élet apró, de annál lényegesebb dolgait. Segít a dolgok mélyére látni. Ha kitakarjuk a mindenki számára fontosnak tűnő részt, megmutatja, hogy mi rejlik a külső alatt.

Segít felszínre hozni bensőnk lényegét, hogy tisztán láthassuk életünk értelmét...