Házi rozsdafarkú három felvonásban

                                                        


Házi rozsdafarkú három felvonásban

   Talán az első madárvédelmi tevékenységem volt, amikor tizenévesen „C” típusú odút eszkábáltam a házunk falára. Olyan jól sikerült ez az akció, hogy alig 15 év után meg is telepedett egy pár házi rozsdafarkú az udvarban. (Persze nem az odúban. :)) Amióta fényképész aggyal gondolkodom, azóta szeretnék róluk is képet készíteni. Egészen 2011-ig kellett erre várnom.
   A húsvét idejére időzített tavaszi szünet pár napja alatt fényképezni is szerettem volna. Volt néhány tervem amiben előre akartam lépni. Ezek közül az egyikre lehetőség is nyílt. A főtt sonka-tojás-hagyma mámorban ki is ötlöttem, hogy az elképzelésemet hogyan váltsam át pixelek formájába. Szüleim és anyósomék rezidenciája körül évről-évre házi rozsdafarkúak költenek. Régóta kerülgetem őket, de igazán közel még nem férkőzhettem hozzájuk. Mivel ez nem mehet így tovább, döntő lépésre szántam el magam. Saját fegyverével fogom tőrbe csalni a madárkát. Az ének erejét szerettem volna kihasználni, és a telefonomra elmentett rozsdafarkú énekkel indultam bevetésre. Anyósomék kertjében próbálkoztam először, de a környéken mozgó rozsdafarkú nem reagált a telefonból éneklő madárra. Sebaj, van még egy helyszín. Szüleim udvarában is bepróbálkoztam. A telefont egy téglarakás tetejére raktam, és elindítottam az éneket. A hatás meglepő volt. A hím rozsdafarkú azonnal reagált a hangra, először csak válaszolgatott neki, majd alig öt perc elteltével már a telefonon ugrált, és kereste, hogy honnan is szól a területére tévedt betolakodó. Annyira fellelkesültem, hogy azonnal cselekedtem. A téglarakás tetejére raktam pár cserepet, hogy imitáljam a ház tetejét, és bevágtam magam a lessátorba. A bekapcsolt hangra ismét reagált a rozsdafarkú. Pár perc múlva már a "műtető" cserepein nézelődött, én pedig nyugodtan fényképezhettem alig két méter távolságból. Egy csapásra megoldódott az a talány, amin annyit gondolkodtam, hogy hogyan is juthatnék egy magasságba a ház tetején mozgó madarakkal. Hát így!
   Az első sikereken felbuzdulva már a következő hajnali fotózást tervezgettem. Gyerekkori élményeim között a rozsdafarkúaknak is jutott egy-két epizód. Sok időt töltöttem nagyapám szőlőjében, azt gyakorolva, hogyan lehet szőlőkapálás közben madarászni. A háztáji szőlőben mindig ott voltak a rozsdafarkúak is. A szőlőkarókon ülve vadászgattak. Ennél fogva a házi rozsdafarkú és a szőlőkaró nálam összefonódik. Így hát gyorsan kerítettem egy-két ősöreg akác szőlőkarót az udvar sarkából az éppen virágzó vérehulló fecskefüvek közül. Ez viszont újabb ötletet adott. Mi lenne, ha a virágok is megjelennének a képen, belopva ezzel a számomra oly kedves hely hangulatát is a fotóba.
   Hát így sikerült. Nagyon jó élmény volt. És egyben jó tapasztalat a madárhanggal való fotózással kapcsolatban. Hatásos, de veszélyes fegyver is egyben a madárhang a fotós kezében. A madarak számára komoly dolog. Életük meghatározó eleme, mely kihatással van a revírfoglalásra, párszerzésre, egész életükre. Éppen ezért finoman kell vele bánni. A hosszan tartó, túl hangosan lejátszott ének negatív hatással is lehet az alanyra. Ha használunk hangot madarak csalogatására, azt mindig a legnagyobb körültekintéssel tegyük.
   A második felvonásra alig két hónapot kellett csak várnom. Megkezdődött a nyári szünet, felpakoltuk hát a pereputtyot, irány Tolnanémedi. A húsvéti fotózás óta sikeres fiókaröptetésen vannak túl a rozsdafarkúak, aminek minden részletéről szüleimtől pontos beszámolót kaptam. Örültem is neki, hogy sokévi várakozás után végre beköltöztek az eresz alá. Kíváncsian vártam, hogy megnézhessem a kiürült fészket. Gyanútlanul nyúltam a fészekcsészébe, de a kezem azonnal visszarántottam. Puha, apró mozgást éreztem benne. Ez csak egyet jelenthet! Másodköltésbe kezdtek a rozsdafarkúak, én pedig a már kikelt fiókákat tapintottam. Egyből hátrébb vonultam, és az udvarról figyeltem. Kisvártatva meg is érkezett a tojó, tele csőrrel. Nyílegyenesen a fészekhez repült. Egyből jött a hím is, szintén rovarokkal megrakva. De ő nem szállt be egyből a fészekhez, hanem leszállt a kertajtóra, várt néhány másodpercet, és csak utána etette meg a fiókákat. Soha vissza nem térő alkalom! Kaptam a kettes létrát, néhány pokrócot, és már állt is a lessátor a kertajtó mellett. Az elkövetkező napokban többször próbálkoztam a fotózással. Kiderült, hogy a tojó soha nem szállt le, mielőtt a fészekhez repült, viszont a hím majd minden etetés előtt pár másodpercet időzött a kertajtón. Ilyenkor adott lehetőséget a fotózásra is. Szorgalmasan hordták a szebbnél szebb hernyókat. Egy idő után viszont feltűnt valami. Sokkal többször jött a hím etetni, mint a tojó. Szorgalmasabb lenne talán? Rövidesen fény derült a rejtélyre. Egy alkalommal két hím érkezett egyszerre a fészekhez. Míg az egyik bent tartózkodott, addig a másik türelmesen várakozott, és miután szabad lett a pálya, szépen ő is megetette a fiókákat. Két hím is bedolgozott a fiókanevelésbe. Hogy pontosan kinek az utódait nevelték, talán ők maguk sem tudták. Pici szépséghibája azért volt a dolognak. Szépen elképzeltem, hogy milyen dekoratív beszállóágon fogom lefényképezni a tömött csőrű madarakat, de ők ezt másképp gondolták. Egyszerűen nem voltak hajlandók a kihelyezett ágra szállni, mindig csak a kertajtó öreg deszkájára. Hiába volt minden igyekezetem, ők így akarták...
   Összességében nagyon elégedett voltam. Szépen költenek a rozsdafarkúak, és még fényképezni is tudtam. Nem lehetett okom panaszra. De ezzel nem ért véget a történet. Július közepén ismét egy kis tolnanémedi pihenőre szántuk el magunkat. Első dolgom volt, hogy utána nézzek, mi a helyzet az időközben kedvenceim közé előlépett madarakkal. A kirepült két fészekalj fiókái szétszéledtek. Néhányuk azonban még a ház körül tartózkodott. Leginkább a kertben, az udvarban vadászgattak. Néha még bepróbálkoztak az öreg madaraknál, hátha tudnak egy kis potya falatot kéregetni, de a szülők már mással voltak elfoglalva. Fészekanyagot gyűjtöttek! Micsoda?! Lehetséges ez? De biz ám! Szépen elkezdték tatarozni kissé lestrapált fészküket. Ebben a munkában főként a tojó serénykedett. Szorgalmasan hordta a fűszálakat, tyúktollakat az egyre nagyobb fészekbe. Két-három nap elteltével már a fészekben kotlott. Nem akartam elhinni, harmadszor is költésbe kezdtek.
   Az augusztus elejére tervezett hétvégi látogatásra már újra fotózással készültem. A fészekben két, már anyányi fióka ücsörgött. A lessátor hamar elkészült, már csak a szép délutáni fényekre kellett várni. A képeket ezúttal is gyerekkori élmény ihlette. Nagyszüleimnél nagy becsben voltak a tornác elhagyott fecskefészkében megtelepedett rozsdafarkúak. Sokat figyelgettem a kis madarakat, amint az udvarban vadászgattak. Egyik kedvenc őrhelyük a már hosszú évek óta egy helyben álló, bemohásodott téglarakás volt. Ezt az élményt szerettem volna ezúttal feleleveníteni. Kerestem pár mohás téglát, és a kertajtóra szerkesztettem, amit már a múltkor is előszeretettel használtak beszállóként az öreg madarak. Úgy terveztem, hogy délután már fotózni fogok. De a madarak nem így akarták. Dél körül az udvaron hangos csettegés hallatszott, és a gyerekek azzal futottak be, hogy az egyik fióka kiugrott a fészekből. Nincs mit tenni, igaz, hogy délben vannak a legrosszabb fényviszonyok, de ha várok, lemaradok az eseményről. Beültem tehát a lesbe. Az öreg madarak jöttek is, de most nem az a gyors etetés volt, mint eddig. A táplálékot hozó szülő, mielőtt beszállt volna a fészekbe, hosszan hívogatta fiókáját, és a táplálékkal ki-be ugrált a fészek és a kertajtó között. Csalogatta a fészekben maradt fiókát, bátorította a nagy lépés megtételére.
   Miközben az elsőnek kirepült fióka már az almafán várta, hogy szülei megetessék, addig a másik még a fészekből válaszolgatott szülei hívására. Minden etetéskor lejátszódott a csalogatós játék. És a legutolsó fióka egyre bátrabb lett. A fészekből kimászva az eresz alatt futó lécen szaladgált. Azután többszöri próbálkozás után végleg elszánta magát. Az első repülés a kazánházban ért véget. Egy kis segítség után aztán már ő is az almafán várta a következő adag rovar falatot.
   Nagyszerű élmény volt. Végig követhettem és fotózhattam a rozsdafarkúak életét, akik három fészekalj fiókát röpítettek ki. Tiszteletre méltó teljesítmény ezektől az egyszerű de nagyszerű madaraktól!