Fél év a tutajon

                                                        


Fél év a tutajon

   Az elmúlt évek alatt volt pár kísérletem arra, hogy a vízimadarak után eredjek. A parton üzemelő fix leskunyhó nagyon jól működött, de csak a nádasban megforduló fajok kerültek a fényképező elé, a nyílt, mélyebb vízfelületeken mozgó madarak elérhetetlenek maradtak. Persze ez sok fejtörést okozott nekem, hogyan tudnék a nyomukba eredni, a közelükbe férkőzni? Az első próbálkozásaim ezen a téren 2012-ben voltak. A halászok csónakját elkötve bejártam a tavat, és egy-egy alkalmasnak látszó helyen, a nádasba befarolva, álcahálóval betakarózva vártam a csodát. Ami legtöbbször elmaradt, csak nagy ritkán sikerült egy valamire való fotót elkészítenem. A nehéz vascsónakkal nem volt egyszerű a közlekedés, ráadásul amíg le nem horgonyoztam, addig gyakorlatilag az összes madarat elkergettem a környékről. Szóval ez a kísérletem kudarcba fulladt. A 2013-as évben újabb kör következett. Barkácsoltam egy vízen úszó, egyszerű álcát, ami alá bebújva a vízben állva sétáltam. A sokak által eredményesen használt eszköz nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de az is lehet, hogy nem voltam elég kitartó. Mindenesetre arra rájöttem, hogy ez nem az én módszerem. Sok agyalás után végül arra jutottam, hogy kell egy olyan úszó les, amit a kellő helyen lehorgonyozva ott tudok hagyni, és ami elbírja a súlyomat, és ráhasalva a víz szintjéről tudok fotózni. Aki ismer, az tudja, hogy ez a tekintélyes méreteimet figyelembe véve nem is olyan egyszerű feladat. :) Persze kézenfekvő lett volna valami könnyű csónak, de azt ugye nem adják csak úgy oda az embernek, és nálam a költséghatékonyság az egyik vezérelv. A projekt folytatásához a kellő löketet a közeli üzlet átalakítási munkálatai adták. Az építkezés melletti konténerben egyszer csak megjelent néhány nagyobb, habszivacsszerű anyag, amit a munkások szigetelésre használtak. Persze az ötlet megint a feleségemé volt. Nem is csoda, akkoriban nap mint nap az úszó les problémáját hallotta csak tőlem. :) Szóval az én egyetlenem felvetette, miért nem próbálom ki, hogyan úszik ez a dolog, hátha jó lesz. Úgy lett. Egy próba a tavaknál bebizonyította, hogy ez az anyag kiválóan úszik, és a rendelkezésre álló mennyiség el is bírná a lest és a saját súlyomat is. Egy lépéssel előrébb kerültem tehát, az úszó test megvolt. Már csak valami masszív lap kellett, ami a képzeletemben már összeállt tutaj fekvő részét képezte volna. Ebben pedig a szomszédom segített, aki lecserélte a garázsajtaját, és a régi ajtószárnyaktól meg akart szabadulni. Én kaptam az alkalmon, az egyik ajtószárny tökéletesnek bizonyult a feladatra. A többi már csak egy kis barkácsolás kérdése volt. Elkészült a tutaj.

Március

   A kihelyezésre 2015. márciusban került sor. Így egyben csak szárazon állt még a les, nem tudtam tehát, hogy a valóságban hogyan fog viselkedni, szerencsére minden stimmelt. Amikor befeküdtem, a szerkezet pontosan a víz szintjére süllyedt. Jó lesz, gondoltam, de igazán majd élesben fog eldőlni minden. A főpróbára pedig a legközelebbi szombat délután tűnt a legalkalmasabbnak. Izgatottan érkeztem, nagyon kíváncsi voltam, mit hoz az első les, milyen lesz a tutaj, stb. Sok felszerelést nem is vittem, csak éppen, ami feltétlen szükséges volt. Ki tudja, mégiscsak fél méter víz lesz alattam. De szerencsére nem volt gond. A tutaj szépen beállt a vízszintre, miután elhelyezkedtem. Jöhetnek a madarak. Azok jöttek is, de a legtöbben reménytelen távolságban mozogtak. Volt pár üstökös réce, kanalas réce, böjtik is páran, de úgy látszik friss még a les látványa. Az első madár ami közelebb merészkedett egy bütykös hattyú volt. Kiszúrtam már messzebbről, és még jó, hogy ráálltam a fényképezővel, mert egyszer csak fogta magát és vágtába kezdett a víz felszínén, egyenesen a les irányába. Erősen koncentráltam, hogy az egyre közeledő, hatalmas madár a képmezőben maradjon. Pár kocka kivételével sikerült is. A hattyú a les előtti vízfelületen ült vissza a vízre. Úgy tolta a vizet maga előtt, mint valami tankhajó. :) Remek, vigyorogva néztem vissza a képeket az LCD-n. Valami azonban nem stimmelt. A könyököm alatt átnedvesedett a szivacs, amin feküdtem. Mi van, süllyedek? A hattyú okozta izgalom közben kicsit előre csúsztam a tutajon, így annak eleje kicsit a víz alá merült, persze, hogy befolyt a víz egyből. Gyorsan megnéztem az objektívet, a napellenzője vizes volt. Szerencsére maga az optika és a váz nem kapott vizet. Hát ennél lejjebb már nem lehet vinni a nézőpontot azt hiszem. :) Mindenesetre ezt mindenképp orvosolni kell, hogy a les eleje stabilabb legyen. Picit hátrébb csúsztam, a tutaj visszaállt a helyére. Folytatódhatott a fotózás. Jobbról amióta megérkeztem szóltak a kis vöcskök. Két példány hangját is hallottam. Ám most az egyik egészen közelről szólt. Meg is jelent a látótérben. Láthatóan szemmel tartotta a lest, de azért nyugodtan úszott el előttem. A vöcsök balra eltűnt, maradt a hattyú. Az egyre szebb fényekben jól mutatott, ahogy a sarjadó növényzet között táplálkozott. Lőttem pár kockát, de aztán inkább csak figyeltem. A kicsit mesze lévő nádas mellett nagy volt a forgalom. Szárcsák jöttek-mentek, és böjti récék tűntek fel néha. Kerregő hangjukat néha közelebbről is hallottam, de inkább a les mögötti részről vagy oldalról. Kedvező helyen nem mutatták magukat. Nem úgy a vöcsök. Újra megjelent előttem. Vígan bukdácsolt, és néha válaszolgatott a messzebb lévő társának. Az egyik merülés után aztán egészen közel bukkant fel. Hirtelen nem is találtam az objektívvel. Ki is szúrta, hogy bénázok, de nem bukott le, inkább kíváncsinak tűnt. Szépen elúszott előttem, pont ideális távolságban volt. Majd gondolt egyet, és eltűnt a víz alatt. A vöcsök és a hattyú is magamra hagyott a naplementére, csak az a néhány szárcsa maradt, amelyek picit már el mertek távolodni a nádastól. A nap lement, előbújtam én is a rejtekemből. Nagyon jó volt. Igaz, hogy szokni kell a helyzetet, hogy folyton mozog a les, a legkisebb szél is behintáztatja. De úgy érzem megtaláltam azt a módszert, amivel sikeres lehetek ezen a téren.

          

   A március végi napok viharos szelei felborították szép reményű tutajomat. Még szerencse, hogy a partra, és nem a tó közepére sodródott. Kénytelen voltam hát gyorsan helyre állítani a rendet, és a tutajt, illetve a megtépázott sátrat visszaraktam a helyére. És ha már így alakult a helyzet, az előző alkalommal tapasztalt merülési problémát is megoldottam némi igazítással. Úgy tűnik, így már nem fog meglepni a víz. De hát minden élesben dől el, ezért aztán néhány órás fotózásra szántam el magam. A szép fényeket ugyan lekéstem, és az időjárás sem volt túl kedvező, de az új les varázsa még erősebb. Vagy egy órája ringatóztam már a vízen, és próbálgattam a tutaj merülését, szerencsére úgy tűnik bárhogy fészkelődök, stabil marad. Amikor jobbról valami mozgást láttam. A friss, zöld növényzet között két réce úszott be a látótérbe. ÓÓÓÓ! Az első madár feje csak úgy világított a növényzet közül. Üstökösréce volt, méghozzá egy gácsér. Mögötte pedig a tojó úszott. Néhány éve találkoztam ezzel a fajjal a tavaknál, és azóta néztem őket sóvárogva minden tavasszal a gátról távcsövezve, ahogy az elérhetetlennek tűnő távolságban úszkáltak. Most meg itt vannak előttem. Az üstökös pár szép lassan úszkált. Időnként a víz alól téptek a friss hínárból. Amennyire szerettem volna, annyira nem jöttek közel, sőt, amint nyíltabb részre értek, a gácsér egyből visszafordította a tojót. De az ember ne legyen telhetetlen. Talán negyed órát voltak előttem. A fotók közel sem lettek tökéletesek, de számomra így is nagyon sokat jelentenek. És azt hiszem egy lépéssel megint előrébb kerültem.

 

Április

   Három hete ringatózik kis tutajom a tó vizén. A les folyamatos látványát előbb-utóbb biztos, hogy megszokják a madarak, így abban bíztam, hogy hamarosan nem is foglalkoznak majd a jelenlétével, és egyre közelebb kerülnek majd az objektívhez is. Az egyik vasárnap délután próbát is tettem, hogy ez vajon tényleg így van-e. Délután kettő felé érek a helyszínre, és már ismerős érzéssel fekszek be a lessátor alá. Már megbízom a szerkezetben, és élvezem a tutaj ringatózását. Végül is saját vízágyam van, és nem is akármekkora. :) Na, szóval az érkezésem okozta riadalom viszonylag hamar elmúlt. A madarak fél óra után már ugyanott ringatóztak a vízen, mint amikor jöttem. Az eggyel arrébb lévő öbölben. Na ne már! Csak tessék közelebb jönni! De hiába, a böjti és kanalas récék alkotta csapat vígan táplálkozott, kergetőzött. A szomszédos öbölben. Hát akkor egyenlőre várunk. Úgy egy óra bámulás után balról fekete folt úszott be a les mellé. Egy szárcsa az, na de milyen közel, ez már igen! Amilyen óvatosan csak lehetett, ráfordultam az optikával. A madár semmit nem reagált a mozgásra, csak egymás után bukott le a finom hínár falatokért. Sokszor csak a hátsó felét láttam, amíg a víz alatt matatott. Közönséges madár, de én nagyon örültem most ennek a helyzetnek, mert elég gyengén állok szárcsafotó ügyben. Ez a madár most némileg javított a mérlegen. Pár perc után aztán visszafordult, és megcélozta a les mellett egyre nagyobb növényzetet, ahol eltűnt a szemem elől. Na, valahogy így képzeltem, hasonló közelséget szeretnék a többi szereplővel is. De hát a récék továbbra is kitartanak a szomszéd öbölben. Így nem marad más, végig pörgettem az előbbi szárcsa fotóit a fényképezőn. Egy csobbanásra emeltem fel a fejem. Pont a les előtt az üstökösréce gácsér hintázott a vízen. Hát itt van a drága! Titkon bíztam benne, hogy ma is látom. Pár másodperces feszült figyelem után viszonylag gyorsan balra kiúszott előlem. Nem követtem a mozgását, mert gyors mozdulatot igényelt volna, nem akartam elijeszteni. De mikor már nem láttam, az optikával kifordultam abba az irányba, hátha szerencsém lesz. Így lett. Egy perc sem telt el, a madár ismét megjelent. Ám most teljesen nyugodtan úszott, és ami a legfontosabb, jóval közelebb. Hű, nagyon szép ez a madár! Folyamatosan rajta voltam, ő meg lassan úszott be a les elé. Néha megállt, fejét a víz alá dugva keresgélt, majd egy hínárfalattal a csőrében emelte újra vissza. Ezt többször megismételte, nyugodtan táplálkozott. Így haladt át lassan a les előtt, majd jobbra kiúszott a látótérből. Remek volt! Ez a folyamat eltartott vagy húsz percet is. Ezalatt folyamatosan a keresőben bámultam az üstököst. Mikor felpillantottam, jött az újabb meglepetés. A szomszéd öbölből néhány böjti réce átsodródott elém. Na nem olyan közel, de azért már érdemes volt fotózni őket. Főleg, mert csoportban mozogtak. A folyamatos táplálkozás mellett a gácsérok időnként hajtották is egymást. Ha ketten a kelleténél közelebb jutottak egymáshoz, vagy az éppen bukdácsoló tojóhoz, azonnal elindult a kergetőzés. Kerregő hangjuk betöltötte a sátrat. Öröm volt őket ilyen közelről hallani. Azért is, mert ezek voltak az első értékelhető böjti réce fotóim. Nagy volt az öröm, amit az üstökös időnkénti felbukkanása csak fokozott. Hol közelebb, hol távolabb, de folyamatosan a környéken tartózkodott. És még valami bizakodásra adott okot. Ezen a délutánon csak a hím üstökösrécét láttam. A tojó nem mutatkozott. Remélem ez jót jelent, és ő már a tojásokat melengeti! Majd meglátjuk! :) A nap lassan alábukni készült. Az események sorát egy hattyú esti tollászkodása zárta. Szépen, komótosan úszott be elém, nem is vártam, hogy bármit is produkálni fog, kapkodnom is kellett a zoommal, hogy a szárnyterpesztős mozdulatai, és a nyújtózkodása beleférjen a keretbe. A nagy madár mellett szinte eltörpültek az apró böjti récék. A hattyú tollászkodását nem is várták meg. Kiürült a víz, csak a nagy fehér maradt még pár percet. A toalett végeztével ő is elúszott, a nap is alábukott. Ideje volt menni, jó érzéssel másztam elő. Jó lesz ez, csak még egy kicsit közelebb! :)

                  

   Hajnali fotózásra készültem. Rég volt már, hogy így tettem, ehhez képest viszont könnyen ment a kelés. A felhőmentes napkelte ígérete sokat nyomott a latban. Pár nappal előtte a tutajon igazítottam kicsit, hogy a lehető legjobban ki tudjam használni majd a nap első fényeit, és egyúttal szét is néztem kicsit. Két hét is eltelt már a legutóbbi fotózás óta, azóta sok minden változott. A sekély vízben derékmagasságúra nőtt és kivirágzott a kányafű. Egész mezőnyi részeket borít be sárga virágaival. A víziboglárka is kezdi már virágait tolni a víz fölé. A nagy böjti réce és kanalas réce csapatok továbbálltak. Kicsit lecsendesedett a tó. Vagyis inkább változott. Ezek tudatában álltam meg még sötétben a gáton. Csak egy őz bandukolt velem szemben, miközben befelé tartottam. Mindketten meglepődtünk. :) A másik meglepetés a hajnali harmat volt. Meglehetősen hűvös volt, és a derékig érő kányafű át is áztatta a ruhámat, míg a leshez értem. De ilyenkor ez mit sem számít. A keleti égbolt már dereng, a vízről biztató hangok, csobbanások hallatszanak, ki gondol ilyenkor az átázott ruhára. Az égbolton sehol, egy felhő, semmi sem akadályozta, hogy a pirkadat fényeiben kibontakozzon a környék. A keleti látóhatár gyönyörű színekben pompázott, ami percről-percre változott. Egy-egy átrepülő madár, kócsag vagy szürke gém sziluettje tette izgalmassá a látványt. Ahogy a napkorong egyre emelkedett, úgy tűntek el a rózsaszín árnyalatok, és úgy váltott át az égbolt sárgás-vöröses árnyalatúvá. Majd az egyre több fényben szépen rajzolódtak ki a tó részletei. Csodálatos színjáték. A látványt fokozta, hogy a víz fölött finom pára úszott, és a makulátlan szélcsendben gyengéden hullámzott a tó fölött. Nyugalom száll ilyenkor az emberre, én is csak feküdtem a lesben, és gyönyörködtem a látványban. Ebbe az idilli környezetbe úszott be egy szárcsa. Nem túl közel, de ez talán most nem is annyira fontos. A sejtelmes köd, a szép ellenfény, és a kányafű sárga virágai valami egészen speciális hangulatot adtak a fotóknak. A szárcsa persze nem sokáig időzött a fényárban. Fogta magát, és befordult a növényzet közé, eltűnt a szemem elől. A történések is áttevődtek a másik oldalra. A les melletti magas kányafűmezőből réce sziluettje tűnt ki. Még messze volt, és bujkálva közeledett, de már kivehető volt, egy tőkés réce gácsér célozta meg a lest. Sokáig nem tudtam fotózni, de az egyik eltűnés után váratlanul egészen közel bukkant ki a növényzet közül. Ó, nagyon megkapó jelenet volt. Biztosan sejtette, hogy ott vagyok, de próbáltam mozdulatlanul tartani az optikát, és végül láthatóan megnyugodott. Néha a vízben túrva kicsit kiúszott a nyíltabb részre. Fordult egyet, majd visszasietett a takarásba. Most már azt is láttam, miért. A tojó ott matatott a növények között. Együtt úsztak tovább a kányafű tengerben. A nap már teljesen felkelt, a pára is szétoszlott. Az egyre erősödő ellenfényben megint egy szárcsa jelent meg. Nagyokat tépett a hínárból, miközben áthaladt előttem. A szárcsa is gyorsan magamra hagyott. Bár még nem volt nyolc óra sem, a fények mégis olyan erősek lettek, hogy nem volt értelme tovább maradni. Bár nem túl mozgalmas, de annál hangulatosabb reggel volt. Soha rosszabbat! :)

        

Május

   A szél megint felborította a tutajt. Már látom, hogy ez lesz a legnagyobb problémám, és még nem találtam meg a megfelelő megoldást. Annyira könnyű a szerkezet, hogy egy nagyobb széllökés, a rajta lévő sátor oldalába kapva egyből viszi, hiába kötöttem ki akárhogy is. Szóval azért mentem ki a tóhoz, hogy helyre rakjam a dolgokat. Ám amint az elsodródott és oldalára fordult tutaj felé caplattam, izgalmas dologra lettem figyelmes. Apró, feketén pelyhes, piros fejű fióka úszott be előlem a növényzet közé. Ó, hát kikeltek a szárcsa fiókák! Pompás! El is határoztam egyből, hogy valamit kezdek a dologgal. A tutajt arra a helyre állítottam fel, ahol a kis szárcsát láttam, és úgy, hogy a még javában virágzó kányafű is helyet kapjon a képeken. Pár nap múlva, még sötétben, már a fotós táskával a hátamon gázoltam a vízben a les felé. Nagyon sötét volt, a felhők miatt a csillagok sem látszottak. Csupán a keleti látóhatáron húzódó finom derengés jelezte, hogy közeledik a hajnal. Már napkelte környékén járhatott az idő, csak gondolom, mert napfényt aznap reggel nem láttam, amikor egy nagy kócsag szállt le a les előtti nádszegélybe. Kicsit várt, tollászkodott egy rövidet, majd gyors léptekkel kisétált a látómezőből. Kár. Utána sokáig nem mozdult semmi. Vagyis annyi történt, hogy a les melletti nádfoltban rázendített egy nádirigó. Látni nem láttam ugyan, de hallottam, amint fel le ugrál a nádszálakon, és olyan erővel nyomta szakadatlanul "kara-kara-kit-kit" énekét, hogy az valami elképesztő volt. Három óra után már gyakorlatilag semmi mást nem hallottam. :) Na szóval a nádirigó énekétől kísérve végül csak mozdult valami a nádszegélyben. Egy szárcsa tűnt fel. De nem volt egyedül. Sorban úsztak ki utána a fiókái. Hát erre vártam! A család szépen közeledett. Jaj, hogy néznek ezek ki közelről. Fekete testű, piros fejű ördögfiókák. :) Nagyon aranyos volt a jelenet, szorosan követték az anyjukat, aki ha valami finom falatot talált, egyből nyújtotta feléjük. A hamarabb odaérő apróság pedig megkapta a gyorsaságáért járó finomságot. Sajnos alig pár perc alatt átértek az egyik oldalról a másikra, és eltűntek a szemem elől, csak a fiókák kérő hangja hallatszott még egy darabig a les mögül. Túl sok minden nem is történt a következő órákban. Néha egy magányos szárcsa úszott át sietősen, és még egyszer megmutatták magukat a szárcsa fiókák is. Bár a nap nem bújt elő egész reggel, mégis szép volt a hajnal. Hisz nem minden nap találkozik az ember ördögfiókákkal. :)

       

   Valóságos csoda, ami május elején a tavaknál történt. Mondjuk a szép sárga mezőt alkotó kányafű virágzását is ennek éltem már meg, de úgy tűnik ezt lehetett még fokozni. A víz fölé magasodva napról napra több, apró virágfejecske jelent meg, ami rövid időn belül szőnyegszerűen borította be a sekélyebb részeket. Virágba borult a víziboglárka. Így pedig egy fantasztikus atmoszféra teremtődött, amiben csak úgy nézelődni is gyönyörűség. Na most hogy-hogy nem, utam éppen a tavakhoz vezetett. Rövid terepszemlére érkeztem csak, de teljes átszervezés lett belőle. Csak álltam a gáton, és bámultam a mindent beborító virágmezőt, amikor a legszebb szőnyeg közepén mozdult valami. Nem is egy, hanem három. Gólyatöcsök keresgéltek a víziboglárkával borított tocsogóban! Akik régóta követik történeteimet, azok tán emlékeznek rá, hogy különös érzékenységgel bírok ezen madarak irányába. El is kapott egyből az a különös érzés, és az agyam is kattogni kezdett. Hamar csizmát rántottam, és már caplattam is a tutaj felé. A szárcsacsibés sarokból szépen átúsztattam a gólyatöcsök irányába, és lehorgonyoztam a virágmező szélére. Milyen jó dolog is ez a mobilitás! A lest gyakorlatilag oda viszem, ahova akarom. A szimpla lessátorral szembeni előnye most látszik igazán. Azzal esélyem sem lenne. Idő nem volt több, a teendőim miatt mennem kellett, de szándékomban volt, hogy este visszajövök. Így lett. Délután fél ötkor hasaltam be a lesbe. Naplementéig van három óra, bármi megtörténhet. Az érkezésem okozta csend hamar feloldódott a békák koncertjében, hangos brekegés töltötte meg a lessátrat. Madár azonban csak majd egy óra múlva mutatkozott, de akkor nem is egy. A már jól ismert szárcsa család tévedt ki a virágmezőre. Az apró fiókák szinte elvesztek a virágok között, csak piros fejük világított a mindent körbeölelő fehérségben. A látvány, amit a fényképező keresőjében láttam, egészen elképesztő volt. Az alacsony perspektíva csak fokozta, még sűrűbbé tette a virágokat. A szárcsák persze tették a dolgukat. A fiókák kunyeráltak, a mama etetett. Azon bosszankodtam csupán, hogy jó fél óra is eltelt már, de a szárcsák nem akartak közelebb jönni, így maradt a sok virág-kis madár kompozíció. Nem is fotóztam, inkább csak követtem a madarakat, figyeltem őket. Egyszer aztán éles hang hasított a béka kórus brekegése közé, és a szárcsák mögé hosszú lábú madár érkezett. Itt vannak a gólyatöcsök! Merthogy kettő is leszállt. Nem is teketóriáztak, egyből táplálkozni kezdtek. Nyakigláb kedvenceim is jól mutattak ebben a csodálatos környezetben. Csak az a baj, hogy mielőtt a közelembe értek volna, valami felriasztotta őket, és el is mentek. Láttam, amint a szomszédos öbölben landoltak. Na, így jártam, maradtak a szárcsák. Ők azonban mintha egy hajszálnyival közelebb kerültek volna. Próbáltam a családtól lemaradó fiókákat elkapni, amint szinte elvesztek az őket körülvevő virágtengerben. Persze azért a mama mindenre figyelt, egy fióka sem maradhatott le. És persze mindegyik kapott a víz alól előkerülő finom falatokból is. Pár percre a nap is kisütött, már egészen alacsonyan járt, de még így is okozott némi problémát a sok fehér virág. Nehéz volt megtalálni a helyes expozíciót. De ezen nem kellett sokáig aggódnom. A lemenő nap újra eltűnt a felhők mögött, az elvonuló szárcsa családdal együtt. A placc kiürült, csak a virágok maradtak, na meg a békák. Fél nyolc felé járt az idő, mehetnékem támadt nekem is. A napot a parton álló öreg égerre szálló kakukk hangja zárta. Hát mit is lehet mondani, nagyon szép volt. A tömegesen virágzó növények látványa mindig lenyűgöző, de ha madarak is belekerülnek a képbe, az maga a gyönyörűség! :)

             

   A tavaknál kialakult helyzet teljesen rabul ejtett. A víziboglárka alkotta virágmező olyan körülményeket teremtett, amilyenek között még sohasem fotóztam, így minden alkalmat meg akartam ragadni, hogy kihasználjam a lehetőséget, és minél többet kihozzak ebből a fantasztikus látványvilágból. Persze a gólyatöcsök reménye is sokat nyomott a latban. Nem ragozom, péntek délután öt után feküdtem be a lesbe. Azt szomorúan konstatáltam, hogy a víz apadása elérte azt a szintet, hogy a súlyom alatt a tutaj már felült az iszapon. Sajnos elment a víz, és így nem tudtam a kívánt mélységre süllyedni, hogy a perspektíva is a lehető legalacsonyabb legyen. Mindegy, most nem tudtam változtatni ezen, jöjjenek a madarak. Jöttek is. A szárcsa fiókák szemlátomást nőnek. Mintha egy hajszálnyival közelebb lennének, mint a múltkor. Szépen látható a jelenet, amint a csibe átveszi szülőjétől a falatot. Szép komótosan elúsztak előttem. Nem nézett ki rosszul. :) Tovább is időzhettek volna, de nem tették. Fotózásukra nem is nagyon volt már lehetőség, a történések távol zajlottak. Azonban érdekes dolgokra lettem figyelmes. A területen állandó volt a bíbicek jelenléte. Folyamatosan jajongtak, és minden átrepülő nagyobb madárra, rétihéjára, gémre rárepültek. Ez a magatartás náluk egyet jelent a fészekalj védelmével. Így megerősödött bennem a korábbi gyanú. Viszont egyenlőre semmi jelét nem láttam, hogy fiókák lettek volna. Az öreg madarak meg amikor leszálltak, mindig valami távolabbi pontot választottak. A bíbicek viselkedésén kívül feltűnt még valami. A "színpadon" új szereplők jelentek meg. A virágmező tetején egy csapat réti cankó szaladgált. Úgy látszik, a vízszint csökkenésével a hely számukra is alkalmassá vált. Ennek a ténynek nagyon megörültem. Az idő viszont elrepült, már sötétedett. De már tudtam, mikor fogom folytatni...

   

   A péntek esti megfigyelés beindította a fantáziámat. A tocsogóvá vált tómederben feltűnő réti cankók és a virágzó víziboglárka kombinációja izgalmas képekkel kecsegtetett. Ezért vasárnap hajnali négykor már a kitaposott ösvényemen lépdeltem a les irányába. Egyre korábbi a napkelte, így a fotósnak is korainak kell lennie. A napkelte előtti órában nemigen mozdult semmi. Hangok, zajok alapján próbáltam azonosítani a madarakat, és az egyre színesedő keleti égboltot figyeltem, ahogy percről-percre változott. Elsőként a bíbicek aktivizálták magukat. Jajongó hangjuk jellemzővé vált egész reggel. Ám az előző alkalomhoz képest valami mást is észrevettem. A vízinövények közé leszálló öreg madár mellett apró mozgást láttam. Az objektíven keresztül már az is kiderült, mi az. Bíbic fiókák futottak ki a növényzet takarásából anyjukhoz. Hát megvan a magyarázat a bíbicek féltő viselkedésére. :) Sajnos a fiókák láthatóan nem akartak kimozdulni a takarásból, az öreg madarak meg nem jöttek közel, így marad a nézelődés, és az az egy szem szárcsa, ami a közben már felkelt nap fényében sétált ki a virágmezőre táplálkozni. Ő sem maradt sokáig, és fotózható távolságba egy jó darabig semmi nem jött. Pedig a körítés nagyon szép volt, gyönyörűen csillogott az ellenfényben a víziboglárka mező. De megint, mint már oly sokszor, történt valami, ami megmentette a reggelt. A távoli sarokban már rég kiszúrtam a réti cankókat, de értelmetlen volt rájuk lőni akár egy kockát is, annyira messze voltak. Nem is gondoltam volna, de a fiókákat féltő bíbic sietett a segítségemre. Ugyanis a cankók, miközben táplálkoztak, a fiókákat rejtő növényzet közelébe kerültek. Bíbic mama ezt persze nem nézhette jó szemmel, és azonnal elkergette őket. A cankók pedig egy gyors repüléssel egyenesen a les előtt landoltak. Erre vártam, és ez a képi világ fogalmazódott meg bennem két napja, az esti les alatt. A cankókat legtöbbször sekély vízben vagy iszapon fotózzuk, ilyen különleges környezetben nagyon ritkán. Egyszerűen gyönyörű volt. Többen voltak, így még válogatni is tudtam közöttük. Próbáltam minden helyzetet elkapni. Főleg az volt izgalmas, amikor a madarak beértek a teljes ellenfénybe, és a virágmező egy csapásra aranyló fénygömbök sokaságává változott. Nagyon markáns volt a becsillanások hatása a képeken, ezért a jó helyen szedegető cankókat sziluettszerűen próbáltam megjeleníteni, minél több teret hagyva körülöttük. Élveztem a helyzetet, mit ne mondjak. A madarak kitartottak előttem, és a látvány magáért beszélt. Pláne, mikor egy-egy cankó tollászkodásba kezdett. Közel fél óráig voltak előttem a madarak. Az utolsó cankó elröppenése előtt lőttem el az utolsó kockát, ami még ráfért a kártyára. Azt hiszem, erre már lehet mondani, hogy szép reggel volt. :)

             

   Tutajom végleg megfeneklett. A víz a tónak ebből a részéből elfogyott, és mivel a szerkezet úszásra teremtődött, hát költöznie kell. Egy utolsó fotózásra még azonban rászántam magam, mielőtt a hadműveletet végrehajtanám, hátha az újonnan megjelenő cankók, vagy esetleg a bíbicek meglepnek egy jó fényképpel. Napi teendőim végeztével, délutáni fél öt felé értem a helyszínre. Azt szomorúan tapasztaltam, hogy a hetek óta tartó virágözönnek is vége. A víziboglárkák elvirágoztak. Nem elég, hogy a víz elment, még ez is. Sebaj, szépen sütött a nap, kellemes délután elé nézünk. Elsőként a szárcsák kezdtek mozgolódni. A fiókák szépen cseperedtek már. A fiókás bájukat ugyan már elvesztették, de ugyanúgy követték anyjukat, aki azért már nem olyan gyakran, de rendszeresen etette őket. Már nem úszkáltak, nem volt miben. Nemes egyszerűséggel elsétáltak a víz irányába. A bíbicek is mozgolódtak. Az öregek a megszokott féltő viselkedésüket mutatták, a fiókák pedig nagyrészt a növényzet takarásában mozogtak. Igaz, néha már kiszaladtak, hogy felcsippentsenek valami falatot, de azon nyomban futottak is vissza a takarásba. Az öreg bíbicek egyszer csak, mint valami parancsszóra, egyszerre felszálltak, és kiabálva rárepültek a nádas egy pontjára. Ez csak egyet jelenthet, valami közeledett. Pár másodperc múlva vörös bunda villant a nádfal előtt, és gyorsan ügetve, róka szaladt végig a tómederben. Sietett a koma. :) Gyors közjáték volt csak a róka feltűnése. A tocsogós iszapon szedegető szárcsákat nem is zavarta a dolog. Olyannyira nem, hogy ők csak egymás kergetésével voltak elfoglalva. Próbáltam a szárcsa vágtáját lekövetni, de mivel időközben befelhősödött, a túl hosszú záridő miatt csak bemozdult képek születtek. Igen, befelhősödött, és nem is akárhogyan. Sötét zivatarfelhők takarták be az eget, és mintha a les tetején esőcseppek kezdtek volna kopogni. Hamarosan leszakadt az ég. Nesze neked kellemes délután! Csak úgy szakadt az eső. Szerencsére a les felülről is vízálló, ezért annyira nem izgultam. Legfeljebb azon, hogy az előttem táplálkozó szárcsa ne hagyjon magamra, és tudjak mit fényképezni az esőben. Dörgött, villámlott rendesen, de a szárcsa nyugodtan tűrte az égi áldást. Igaz, mi mást tehetett volna. A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt. A lemenő nap fénye pedig szépen bevilágította a terepet. Percről-percre szebbek lettek a fények, a szárcsa meg csak tovább szedegetett. Amikor az elsétáló szárcsáról felpillantottam, a viharfelhők már messze jártak, de a nyomukban szép szivárvány rajzolódott ki. Hát nagyon különlegesre sikeredett ez a délután. Az időjárás nem is lehetett volna változatosabb. :) A csoda hamar elillant, a szivárványnak percek múlva már nyoma sem volt. A nap is alábukott, nem volt miért tovább maradni. Persze ahogy előbújtam, a bíbicek azonnal felrepültek, és kiáltozva próbáltak elkergetni. Ezt azért nem hagyhattam annyiban. A eltűnt napkorong szépen festette még a nyugati égbolt felhőit. Jól mutattak az előttük elszálló bíbicekkel. Már csak egy szerencsés kocka hiányzott, hogy ezt a napot megkoronázza.

         

   Május második felében nem nagyon volt szabadidőm, a tavakhoz sem jutottam ki, hogy a tervezett tutajköltöztetést elvégezzem. A napok óta tartó esős időjárás sem segített ebben. Viszont a hétvége közeledtével ki tudtam szaladni, hogy legalább lássam, mi a helyzet a lessel. Nagy volt a meglepetés. Ugyanis az eső pozitív hatása a tavaknál is jelentkezett. Megemelkedett a vízszint. A les előtt újra víz borított mindent, eltűntek a már zavaróan meredező nádtorzsák, és kis tutajom is újra úszott. Hát ez szuper! Lesköltöztetés ezennel elnapolva, másnap hajnalban fotózás. Úgy tűnt, hogy a 3:30-as kelés lassan későinek számít. Mire a tavakhoz értem, már pirkadt. Nem is tudtam észrevétlenül a lesbe jutni, a vízen hintázó tőkés réce csapatot el is riasztottam az érkezésemmel. Nem tudom, hogy ez miatt-e, de sajnos a napkeltéig tartó időszak teljesen eseménytelemül telt. Igaz, hogy tele volt a környék hangokkal, éneklő madarakkal, csobogással, de a les előtti víz üres volt. A szép napkelte is elmaradt. A kelő nap felhők mögé bújt, az aranyló fényekre hiába vártam. Bosszúságomat egy érkező tőkés réce pár oszlatta el. Semmi fény, de legalább nem megyek haza üres kártyával. A récék elúsztak a les előtt, és a jobb oldali növényzetben eltűntek. Lehet, hogy ez valami jel volt, nem tudom, de megélénkült a környék. Újabb és újabb tőkés récék érkeztek, igaz nem a közelembe, de legalább volt mozgás a vízen. Kisvártatva jobbról megjelent az előbbi pár. Sokkal közelebb voltak. Na ez már kezd izgalmas lenni. Ideális távolságban voltak, sőt egy kicsit még közelebb úsztak. Nem idegeskedtek, nyugodtan táplálkoztak. Élveztem a helyzetet, bár a fények nagyon gyatrák voltak. A tőkés réce az egyik leggyakoribb vízimadár, sok helyen a városi csónakázótavakon, horgásztavakon is ott vannak, és nem egy helyen etetéssel egészen emberközelbe szoktathatók. Ám a vad tőkés réce nagyon óvatos madár. Talán a vadvizek egyik legóvatosabbja. Éppen ezért fülig ért a szám a lesben, amikor a gácsér még mindig közeledett. Jó kis helyzet kerekedett. A víz szélére érkező további madarak folyamatosan hápogtak, tollászkodtak, nagy lett a jövés-menés. Volt vagy 30 tőkés réce a les előtti vízfelületen. Zömében ugyan messze, de ez az egy pár kitartott mellettem. Egy gyors tollászkodásra távolodtak csupán el, majd ismét célba vették a lest. Már a portréra is lehetőség nyílt, amikor beúsztak a les melletti növények közé. Több mint egy órát voltak előttem a récék, majd valami láthatatlan oknál fogva egyszer csak felugrottak a vízről. Én is kihasználtam a helyzetet, és leléptem. Igaz, hogy rettenetesen fénytelen volt a hajnal, de azért a végére, a récéknek köszönhetően, jó kis reggel kerekedett belőle. Persze mire hazaértem, a nap is kisütött. :)

      

   Szerencsére a napsütés a hónap végéig kitartott, ezért az utolsó hétvégén még rászántam magam egy hajnali fotózásra. Szép reggel lesz, ez már látszott, amikor hajnali négy előtt megálltam a tóparton. Igyekeztem, mert keleten már derengett, de egy biztos, korábban nem vagyok hajlandó kelni. Hiába van még majdhogynem sötét, szinte zsongott a környék. Békák, nádirigók, nádiposzáták egyvelege szólt, szóval meglehetősen hangos volt a vízpart. Annyira nem is kellett osonnom, hogy hangtalan maradjak. A zsivaj elnyomta lépéseim zaját. A lesnél az egy héttel ezelőtti állapotokhoz képest ismét változás történt. A víz tovább emelkedett. Ez jó hír, hiszen az úszó les így ismét megfelelő pozícióba került, a legjobb perspektívából leshetem ismét a madarakat. Nagyon szépen alakult a reggel. Az égbolton nem volt felhő és az ég alja is szépen vörösödött már. A vízre pedig finom pára ült, sejtelmes hangulatot kölcsönözve a látványnak. Ebbe az idilli állapotba csöppent bele egy szürke gém. Jobbról érkezett. Óvatos lépésekkel haladt a nádszegély mellett. Néha megállt, figyelt. A nap hamarosan felkel, lehet, hogy ő is erre várt. Mikor az első sugarak megszínezték a tó fölött lebegő párát, akkor sétált át a másik oldalra. Gyönyörű látvány volt. A szürke eltűnt balról, viszont jobbról újra jött valami. Hosszú nyak tűnt fel a látótérben. Nagy kócsag ért a les elé. Próbáltam nagyon óvatos lenni. Mindig az az érzésem vele kapcsolatban, hogy mindent lát azzal a szúrós szemével. Szerencsére a madár nyugodtan viselkedett, lekötötte a halászat. A nap is fent volt már, és szépen körberajzolta az előttem fel és alá sétáló madarat. Bár a pára a nap hatására láthatóan mozgásba lendült, oszlani kezdett, azért még szépen mutatott a halászó kócsaggal. Ahogy pedig a nap erejétől lassan végleg eltűnt a pára, a vízfelszín szépen kezdett csillogni az ellenfényben. A kócsag néha lecsapott a vízbe valami zsákmány után, és minden lépéssel egyre inkább beért a direkt ellenfénybe. Az átvilágított levelek a háttérben, a vízfelszín aranyszínű becsillanásai, és a szépen kontúrozott, halászgató nagy kócsag egyben nagyon szépen mutatott. A kócsag, miután tollászkodott egy rövidet, szép lassan eltávolodott a lestől. Majd pár lépés után befordult a szomszédos öbölbe. Hát valóban szép reggel volt, megérte az a koránkelés. :)

            

Június

   Az utolsó májusi hasalás után három hét is eltelt. Ennyi ideje feküdtem utoljára a tutajon. Nagy volt már bennem a kíváncsiság, hogy mi történik a vízen, meg hiányzott is már a ringatózó érzés, a vízimadarak közelsége. Igaz, hogy június első napjaiban egy délután még kint voltam, de az az eset meglehetősen rosszul sült el. Pár szót talán megérdemel az eset, hátha más is okul belőle, meg hát ez is a tutajon történt. A június eleji kánikula délutánra árnyékban is bőven 30 fok fölötti hőmérsékletet eredményezett. Mivel hajnalozni nem volt időm, így délutáni lesre szántam el magam. A vízen ringatózó lessátram fekete fóliája alatt a tűző napon kellően felkúszott a levegő hőfoka, meglehetősen forró lett alatta a légkör. De ha az ember már ott van, mindig reménykedik, hogy talán akkor történnek majd az izgalmas dolgok, és kitartottam naplementéig. Üres kártyával és egy gyenge rosszulléttel úsztam meg a dolgot. Legyen bármilyen elszánt vagy megszállott is az ember, azt azért szem előtt kell tartani, hogy a természettel nem lehet szembe menni, legalább ennyit megtanultam. :) Na, hát így történt, de lépjünk egyet. Június vége van, a kánikula elmúlt, kellemes szellő, és egészen kellemes, enyhe idő van. Nincs akadálya egy délutáni lesnek. :) Négy óra körül érkeztem a helyszínre. A vízszint, nagy örömömre kitartott, minimális volt csak a csökkenés. Alig tűntem el a sátor takarásában, hangosan kerregve nagy kócsag érkezett a vízre. Ej, kemények még a fények. Nehéz a világító fehér tollazatát jól kiexponálni. Küzdöttem is rendesen a beállításokkal, de végül eltaláltam a helyes értékeket, indulhatott a buli! A kócsag sem volt ellene a dolognak, egy gyors tollrázás után egyből halászni kezdett. Remekül indult a délután. A kócsag előtt feltűnt két réce is. Közeledtek. Hol van már a díszes násztollazat, láthatóan vedlésben voltak a tőkések. Récék jobbra elúsztak, a kócsag viszont közben meglehetősen közel került. A les melletti növényzet között alig 5-6 m-re sétált be a tutaj mellé. A holttérben ugyan nem láttam, de a halk csobbanások jelezték, hogy egyre közelebb van hozzám. A hirtelen feltűnő szárcsára is a lehető legóvatosabban fordultam rá, nem akartam a kócsagot elriasztani egy óvatlan mozdulattal. A szárcsa is meglepően közel került hozzám. Úgy látszik a les teljesen része lett a tónak, nem foglalkoztak vele a madarak. A szárcsa is sietett a dolgára, én meg visszafordultam a kócsag oldalára, nem is hiába. El sem akartam hinni, de a kócsag hihetetlenül közel, mindössze 2 méterre bukkant fel újra a les mellett. Nagyon óvatosnak kellett lennem, a lőrést csak álcaháló takarta, ami mögé ilyen közelről az éles szemű madár is beláthat. Ilyen közelről a portréhoz egészen fel kellett emelni az optikát, de nem akartam kihagyni, lélegzetelállító a pillanat. Szerencsére a madár figyelmét más kötötte le. Lassú, óvatos léptekkel besétált a tutaj elé, és 4-5 m-re előttem halászni kezdett. Olyan részleteiben láttam a jelenetet, amiben még soha nem volt részem. A kócsag pedig még azt a szívességet is megtette, hogy keresztbe fordult előttem. Képzeletben már megvolt a fotó, úgyhogy koncentráltam erősen, hogy minden rendben legyen, és csak az exponálógombot kelljen lenyomni. A kócsag halászó mozdulatai nagyon gyorsak. De a fényképező is az. :) Olyan képsort sikerült a memóriakártyára varázsolni, amit nem is akartam elhinni. A kishal eltűnt a kócsag begyében, a madár pedig komótos léptekkel tovább halászott. Kicsit távolabb egymás után kapkodta ki a halakat a vízből. Rendkívül boldogan néztem vissza a képeket. Már most elégedett lettem volna a mai nappal. De még nem volt vége az izgalmaknak. Cigányréce közeledett. Sokszor láttam őket, szinte minden alkalommal, de mindig csak távol tőlem. Most viszont más volt a helyzet. Felém úszott, és egy gyors fordulattal bekanyarodott a növényzet közé. Micsoda izgalmak! Pláne, hogy a kócsag ismét megcélozta a tutajt. Lassan, de biztosan közeledett, miközben folyamatosan halászott. Minden lecsapás után egy kishalat emelt ki a vízből. Meglehetősen jó hatásfokkal dolgozott. Addig-addig lépdelt, amíg ismét portrézhattam táplálkozás közben. Panaszra nem lehetett okom, mert ahogy a kócsag elhaladt mellettem, a cigányréce ismét feltűnt. Nem túl közel, de azért nem is olyan távol, bukdácsolni, táplálkozni kezdett. Jó pár percig eltartott a jelenet. A továbblépéshez egy tőkés réce adta meg a lökést. Ugyanis pont ugyanott kezdett el turkálni a víz alatt, ahol a cigányréce. Ez lett az én szerencsém, mert a cigányréce ezt annyira nem szerette, és eltávolodott a tőkéstől, méghozzá felém. Csak jött és jött, egyenesen a les irányába. Lélegzetvisszafojtva vártam, és folyamatosan exponáltam. A varázslatnak a tutaj mellett halászó kócsag vetett véget. Egy váratlan mozdulattal csapott le a vízbe, ami megijesztette a cigányrécét, az meg felugrott a vízről és elrepült. Ettől viszont a kócsag ijedt meg, és ő is elrepült. Remegve néztem vissza, ugye éles lett. Igen! A félénk, titokzatos, óvatos, ritka madár kitöltötte a képmezőt. Micsoda délután! A történteken elmélkedtem, és a néha megjelenő tőkésekre lőttem egyet, meg a közelben röpködő barázdabillegetőre. A nap lemenőben volt már, szép fények estek a nádasra, de üres a víz. Menjek, maradjak? Maradtam. Ugyanis a cigányréce visszajött. Gyors siklással, és csobbanással landolt a lestől jobbra. Takarásban volt ugyan, de reménykedem, hátha kiúszik a legszebb fényekben. Megtörtént. Viszonylag tempósan, de mivel számítottam rá, le tudtam követni. Kiúszott a víz közepére, majd eltűnt a szomszéd öbölben. Na most kell menni. Percek múlva úgyis lemegy a nap, így legalább úgy tudok lelépni, hogy a cigányrécét nem zavarom meg. Hát fantasztikus egy délután volt, és azt hiszem mindenért kárpótolt a tó. :)

                         

   A cigányréce jelenléte a les körül nagyon ígéretessé tette a tutajos fotózást. Ezért a legutóbbi mozgalmas délutáni lest nagyon hamar követte egy hajnali is. A nyárnak ebben a szakában a mindennapi teendők elé is beilleszthető egy hajnali fényképezés. Mivel megvolt a lendület, én is így tettem. Sajnos azonban ez a hajnal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, nem lubickoltak cigányrécék a les előtt. De azért volt más. Például tőkés récék. Főként a növényzet között úszkáltak, de egyik-másik szépen megmutatta magát. Sőt többször volt olyan helyzet, amikor annyira közel voltak, hogy nem tudtam élességet állítani. Ez 1,5 m-nél kisebb távolságot jelent. Jó hangulatúvá tették a hajnalt. Folyton hápogtak és matattak a víz alatt, alig karnyújtásnyira tőlem. Ráadásul a kócsag is megjelent megint. Volt tollászkodás, és rengeteg halászó mozdulat is. Sajnos a halfogás pillanatai mind bemozdultak lettek, mert egész reggel vastag felhők takarták el a napot. Így most nem tudtam mozgalmas képeket készíteni. De azért rá kellett jönnöm, hogy a kócsag hatalmas figura. Olyan pózokat, mozdulatokat láttam tőle, amitől mosolyognom kellett. :) A reggel említésre méltó része azzal zárult, hogy a kócsag ismét besétált közvetlenül a les mellé. Ilyenkor a látvány nagyjából annyi, hogy két láb lépdel el előttem. Nem egy mindennapi helyzet, az már biztos. :)

       

   Ha még eddig nem bizonyosodott volna be, hogy a leskunyhó ablak egy másik világra, akkor a következő hajnal lehetne erre a való példa. Amikor a les ajtaja bezárul, megnyílik az a csodálatos világ, ami engem is rabul ejtett. A természet ilyenkor olyan oldalát is megmutatja, amit másként talán soha. Alig dereng még valami, a tó fölött úszó pára mindent beborít. Csak sejteni lehet, hogy valami itt-ott mozog is benne. Ahogy a virradat egyre közeledik, a hömpölygő pára más-és más színt ölt. Néha egy foltban feloszlik, hogy láttassa a sosem látottat. A szemem káprázik csak, vagy tényleg fura, kétfejű madár tűnik ki belőle? Nem lehet tudni, de a képzelet tréfája hamar továbbáll. A pára ismét mindent betakar. De csak azért, hogy a felkelő nap segítségével mindent aranyba foglaljon. A kócsag tollászkodó mozdulataival arannyal vonja be magát. Minden kétséget kizáróan ez most itt maga Eldorádó. Az aranyló ködben tovasétál a kócsag, de csak azért, hogy a szárcsáknak adja át a helyét. A kergetőző madarak körül pedig aranycseppek fröccsennek szanaszét, és a közeledő récét is még aranyszínben csodálhatom. Ahogy a nap emelkedik, a sárga köd nagyon hamar eltűnik. Csak az aranyló paplanból született, izzó csőrű madarak maradnak. Meg az a tengernyi fénygömb, ami a víztükröt borítja. A sok csillogó üveggyöngy között kócsag halászik, míg meg nem találja közöttük a számára megfelelőt. Kétfejű madarak, Eldorádó aranya, gyöngyhalász kócsag, hát ilyeneket láttam ezen a reggelen abból a bizonyos ablakból.

              

   Belejöttem a koránkelésbe. Olyan varázsa van a kora reggeli fotózásoknak a vízen, hogy legszívesebben folyton ott lennék, és az élmény minden fáradságot megér. Milyen jó volna, ha a legutóbbi varázslatos hangulatú hajnalt újra és újra át lehetne élni! De azt már megtanultam, hogy nincs két egyforma nap. A természet színpadán nem játszák kétszer ugyanazt a felvonást. Amikor megálltam a töltésen, már akkor tudtam, hogy nem lesz ugyanaz. Most szeles volt az idő, párának nyoma sem volt. És a víz is csendes volt. Sehol egy hang, és a les körül sem pihennek a madarak. Most ennek örüljek, vagy ne? Legalább teljesen észrevétlenül jutottam be a fekhelyemre. De a csend sajnos sokáig kitartott. A napkeltét madarak nélkül néztem végig, csak a tutaj előtt felbukkanó békákkal szórakozhattam. A tőkések is messzebb mozogtak, mint eddig. De mintha lenne közöttük kettő kisebb. Az ellenfényben nem láttam más különbséget, de amikor ez a kettő különvált a tőkésektől, és kicsit közelebb került, már egyértelmű volt a helyzet. Böjti récék voltak. Folyamatosan táplálkozva közeledtek. Nem kerültek túl közel, de azért alaposan meg tudtam figyelni őket. A hím is nyugalmi tollruháját viselte már. A böjtik sajnos magamra hagytak, egyedül maradtam megint. Vagy egy órán keresztül nem nagyon történt semmi, vagyis történt, de távol tőlem. Az egy szem kócsag is az öböl másik felében halászott. Akkor vált izgalmassá némileg a helyzet, amikor a vízre egy másik kócsag is leszállt. Nem nézték jó szemmel egymás jelenlétét, és heves kergetőzésbe kezdtek, aminek következtében elém is beröppentek néha. A nap már az optimálisnál magasabban állt, de azért még kezelhető volt a fény. Az érkezésekre és az indulásokra koncentráltam. Talán egy percig voltak csak ideális helyen, ez alatt viszont több fotó is készült. Végül megint jókedvűen másztam elő a sátorból. Megint kaptam valamit, valami újat, valami különlegeset, valami hangulatosat.

      

Július

   Már rutinszerűen ébredek hajnalban, óra sem kell. Nem is tudom hányadjára indulok neki a hajnali tutajos fotózásnak. Mindegy is, a lelkesedés mit sem változott. Persze az eredmény sosem garantált, mint ahogy ez az eset is példázza. :) Nagyon ígéretesen indult a reggel. Még bőven napkelte előtt megtelt a víz madarakkal. Egymás után érkeztek a kócsagok és a gémek a les elé. Kevés volt még a fény, de azért persze egy-két képet készítettem. Nagyon szépek voltak például egy kócsag tollászkodó mozdulatai. Bizakodóan vártam, hogy végre emelkedjen fel a nap, és borítsa fénybe az összegyűlt társaságot, de mire ez megtörtént, a terep kiürült. Valamiért az összes madár szétszéledt, mire optimálisak lettek a fényviszonyok. Tulajdonképpen más nem is történt egész reggel.

   Sebaj, eljött a következő hajnal is. Az éppen derengő vízen feltűnt valami. Az előbb, a növényzet között még nem volt ott az a gombóc. Hogyan került oda? És mi az egyáltalán? Ahogy egyre tovább figyeltem, mintha megmozdult volna, és mintha csőre is lenne. Aha! Akkor ez egy madár. Na de miféle? Hamarosan arra is fény derült. De a szó legszorosabb értelmében. Ahogy egyre jobban világosodott, egyre több részletet láttam, és a gombóc is mozgásba lendült. Cankó, már jól látszott. Elcsipegetett a növényzet között, egészen napkeltéig. Mire a napfény a vizet érte, addigra szerencsésen a közelbe ért. Egy réti cankó. Hát igen, nyár közepe van, a partimadaraknál ilyenkor kezdődik meg a vonulási időszak. Remélhetőleg az elkövetkező időszakban még többen lesznek. A réti cankó föl-alá lépdelt a vízben, átröppent a túloldalra, visszajött. Szépen mutatta magát a felkelő nap fényében. A cankó aztán a közeledő szárcsák zajára odébbállt. A növényzet között közeledett két öreg madár, de nem egyedül. Négy apró fióka követte őket. Nahát, minden bizonnyal egy pótköltés. A szárcsák is eltávolodtak, kár, nem bántam volna egy közelebbi fotót is az apróságokról. A nap is zavaróan erős lett, mára ennyi volt.

     

   Csak elérkezett az elkerülhetetlen. Július első felében a tó vízszintje annyit csökkent, hogy a tutaj végképp megfeneklett. Ezzel együtt a mederfenék nádtorzsás része is egyre tolakodóbban mutatta magát, hát nem volt mit tenni, elköltöztettem a lest. Persze tudtam, hogy ez be fog következni, így a forgatókönyv is készen állt már. A korábbi tapasztalatok alapján már tudtam, hogy a tónak mely részében fogom a tutajt újra vízre bocsátani. A manővert egy délután alatt meg is oldottam, és pont úgy adódott, hogy másnap hajnalban ki is tudtam feküdni. Hát nem kellett volna. Azon kívül, hogy végignéztem egy szép napkeltét, gyakorlatilag más nem nagyon történt. Hát ilyen is van kérem szépen. Na de mi lenne, ha egy sikertelen nap mindjárt a kedvünket szegné! Pár napra rá eljött a következő lehetőség is. Hajnalban már nem olyan sietős a fotós dolga, mint egy hónappal ezelőtt, ráérősen is ballaghat a les felé a jótékony sötétségben. Elmélkedni is van ideje. Emlékszem mennyire más volt a helyzet, mikor évekkel ezelőtt, először elkezdtem sötétben kijárni. Az emberben akaratlanul is van némi félelem, civilizációs ártalom az éjjeli természettel kapcsolatban. Azóta sok minden változott. Én is megtanultam, mint Vuk, hogy a sötétség a legjobb barátom. :) Ilyen gondolatokkal sétáltam a gáton. Közel jártam már, és bár a madarak nem láthattak, tudták, hogy valaki közeledik. Hangos kiabálással ugrottak fel a vízről. Ez azért biztató! Be a lesbe, jöjjön, aminek jönnie kell! Ilyenkor általában egy rövid szunya szokott következni, de most a sok izgalmas hang nem hagyott aludni. Ahogy eltűntem a lesben, szinte azonnal jöttek vissza a madarak, és mindenhonnan a kiáltásaikat, csobbanásokat hallottam. Persze látni még semmit nem láttam belőlük. Lassan bontakoztak csak ki a formák, mozgó alakok. A sekély víz és az iszappad határán cankók mozogtak. Szép lassan az is kiderült, hogy mifélék. Réti cankók voltak. Fotózáshoz még nagyon kevés volt a fény, így csak figyelgettem őket. Az iszapról, vagy a sekély vízben lépdelve csipegettek, táplálkoztak. De amikor egymás mellé értek, hirtelen fenyegető, rivalizáló pózba vágták magukat, és egymásnak ugrottak. Ejha! Erre a jelenetre azért már ellőttem pár kockát, lesz ami lesz. Hát meglehetősen művészire sikeredett, de talán a lényeg látszik. Sosem láttam még ilyen pillanatokat. A cankók néhány összeugrás után ugyanúgy folytatták tovább a táplálkozást, mintha nem is történt volna semmi. Na persze ez a rövid közjáték kellően felpaprikázott, már alig vártam, hogy jöjjön némi fény, hátha megtörténik újra. Persze a madarak mozgása mit sem csökkent, sőt. Újabbak érkeztek. Billegetőcankók mutatták meg magukat. Akik ugyan nem maradtak sokáig, a nádszegély takarásában folytatták napi tevékenységüket. Szerencsére a réti cankók folyamatosan lekötötték a figyelmemet. A nap is felkelt már, fény és záridő is volt már elég. És akkor az egyik madár ismét fenyegető pózba vágta magát. Felpillantottam a keresőből, aha itt a másik madár is. Feszült volt a pillanat, amikor egymás mellé értek. Na vajon lesz bunyó? Lett, csak a nádszegély mögött. Erről lemaradtam. De sebaj, van még a reggelből, hátha. Az összetűzés után az egyik madár jobbra, a másik balra távolodott. Milyen szerencse, hogy én pont útba estem az egyiknek. :) Szépen közeledett a tutaj felé, egyre jobban kitöltötte a képmezőt. Vigyáznom is kellett, hogy rendben legyen minden a vízszinttel. Ekkor a cankó váratlan dolgot művelt. A víz alól kikapott egy kishalat. Nem fukarkodtam a sorozattal. Még nem is láttam halat zsákmányolni, mindig csak apró férgeket szedegetnek. Azért látszott, hogy ő sem ehhez van szokva. Forgatta, letette, felvette, próbálta a helyes irányba igazítani. Majd nemes egyszerűséggel lenyelte. Micsoda reggel! Miközben a cankó mutatványára koncentráltam, észre sem vettem, hogy egy kis kócsag tűnt fel a színen. Méghozzá a gyönyörű kora reggeli nap ellenfényében. Hát hiába na, aki egyszer megízleli az ellenfényes fotók hangulatát, az utána már nehezen szabadul. :) A kócsag pedig komótos léptekkel haladt a megfelelő irányba, hogy aztán az aranyhídon átkeljen a túloldalra. A kócsag elsétált, jöhetnek ismét a cankók. Jöttek is. Némelyik egészen közelre. A nyugalom nem sokáig tartott. Úgy tűnt még egy csete-paté kijut mára. Az iszapon ismét egymásnak feszültek az indulatok. Erősen koncentráltam én is, ma már nem lesz több esélyem. És akkor összeugrottak. Úgy látom a réti cankóknál sem babra megy a játék. Fülig ért a szám, mondanom sem kell. :) Mi jön még ma reggel? Hát néhány habitus kép, és néhány portré. Több esetben is olyan közel jöttek a madarak, hogy kézzel is elértem volna őket. Az egyik legintenzívebb élmény számomra, amikor egy vadmadár olyan közel kerül az emberhez, hogy a szemébe nézhetünk. Ez a tutaj segítségével már többször megadatott, de újra és újra átélni felemelő érzés. A madarak azt hiszem ezen a reggelen is kitettek magukért. Egy szavam se lehet. A végére még egy bíbic is beesett. Talán egyike azoknak, melyeket májusban még fiókaként láttam a tó másik szegletében.

                   

   A sok hajnal után ezúttal délutáni fotózásra készültem. Kíváncsi voltam már, hogy mi történt a legutóbbi les óta eltelt másfél hét alatt. A vízszint csökkent, az biztos. Az elmúlt hetek kánikulája megtette a hatást. Szükség is volt némi pozícióváltásra a tutajjal, hogy az eltervezett nézőpontot megtarthassam. Szerencsére a hőséget lezáró hidegfront után még délután nem volt olyan meleg, így elviselhető maradt a hőmérséklet a lessátor alatt is. Ez azért jó, könnyebb a várakozás. Tudom milyen madárra számíthatok, így nem ért váratlanul a kis kócsag megjelenése. Nem sokat tétovázott, hamar a lényegre tért és halászni kezdett. A kócsag nem sokáig maradt egyedül, hamar érkeztek a társai is, és rövidesen 4-5 madár is szedte a vámot a vízben mozgó halak közül. Válogatni is volt lehetőségem közöttük, próbáltam azokat követni, amelyek az ideális távolságban mozogtak. A kis kócsag halászati stratégiája abból áll, hogy össze-vissza rohangál a vízben, és gyors mozdulatokkal, sokszor aprókat repülve, belecsap a vízbe. Ezt az izgága szaladgálást nem egyszerű követni, de ha sikerül, akkor elég látványos képek születhetnek. Az eszeveszett rohangálás közben olykor olyan közelre kerültek, hogy bátran portrézhattam őket. A módszer megint bizonyította hatékonyságát. Az éber kis kócsag ott állt tőlem 2-3 méterre. Jó kis pillanatok voltak. :) Míg a közelben halászó madarakat figyeltem, fotózni nem is nagyon tudtam őket, annyira közel voltak, a nap is kezdett abba a stádiumba érni, amit vártam. Persze ellenfényre állítottam a tutajt megint. Arra számítottam, hogy az árnyékban lévő nádas majd szép sötét hátteret fog adni a fehér madaraknak. Ami így is lett. Viszont volt egy tényező, amire nem gondoltam. A szél miatt a vízfelszín folyamatos hullámzásban volt, és megtörte a háttér tükröződését. Ami ez által elvesztette a sötét színét. Érdekes kettősség jelent meg a képeken. Nagyon sötét, szinte fekete háttér, és vakítóan világos, majdnem fehér vízfelszín. Itt jött az ötlet. Azokra a kócsagokra koncentráltam, amik a teljes ellenfényben halásztak, ahol ily módon legsötétebb lett az árnyékos háttér és a legvilágosabb a vízfelszín. Az eredmény valami egészen szokatlan lett. A nap által átvilágított tollak és a fekete-fehér környezet együtt nagyon egyedi hatást adott a fotóknak. Olyan érzésem támadt, mintha két világ találkozásánál valami különös, túlvilági lényt figyelnék. Hát ilyen látványban sem volt még részem, egészen különleges volt. A "túlvilági" kócsagok fotózása közben más madarak is érkeztek a les elé. Egy csapat füstös cankó landolt a vízen. Jó! Nagyon örültem nekik, nagy kedvenceim, és igazán jó fotóm nagyon kevés van róluk. Hát ez a mai napon sem változott. Egy váratlan körülmény miatt az összes madár, a szépen közeledő füstösökkel együtt, elriadt a vízről. A szépen alábukó, a vizet narancsosra színező nap fényében maradt a néma, dühös várakozás. A nap végére, napnyugta után kezdtek csak visszaszállingózni kis kedvenceim, de akkor már késő volt. Mindegy, remélem majd legközelebb...

               

Augusztus

   Ritkán fordul elő, hogy egy fotózást ott lehet folytatni, ahol az ember előzőleg abbahagyta. Ebben az esetben ilyen érzésem támadt. Július utolsó napján ott hagytam abba, hogy a les felé közeledő füstös cankók külső zavarás miatt elriadtak, mielőtt igazán jó helyzetbe kerültek volna. De a madarak jelenléte mindenképp bizakodásra adott okot a következő, de már augusztus eleji, hajnali fotózásra. Még sötétben gyúrtam az iszapot hűséges tutajom felé. Felhős az égbolt, holdvilág hiányában tényleg sötét van, de azért szerencsésen megérkeztem a helyszínre. Be a lesbe, aztán alvás. Fárasztó hetem volt, egy vasárnap reggeli alvás azért mindenkink megjár. :) Na, tényleg elszundítottam... Talán egy fél óra múlva riadtam fel, madárcsapat érkezett a vízre. Derengett már, jól láttam őket, na meg a hangjuk is ismerős volt. Füstös cankók! Ej, ébresztő hamar, indul a nap! De hiába is erőltettem, nem lehet még fotózni. Kevés volt a fény, és mivel most nem ellenfényre helyezkedtem el, a keleti égbolt tükröződését sem tudtam kihasználni. Na nem baj, én itt vagyok, a madarak is itt vannak, hát vártam. Figyelgettem őket. Vannak vagy 15-en. Nagyon szeretem ezeket a madarakat. Van bennük valami titokzatos, különleges. Olyan helyen költenek, amilyen hely talán nincs is. :) Szibéria, Skandinávia északi területein fészkelnek, nálunk csak vonulási időszakban lehet velük találkozni, tavasszal rövidebb, ősszel kicsit hosszabb ideig. Augusztus-szeptember a fő őszi időszak, ekkor vannak itt a legtöbben. Sok év telt el madarász suhanc koromban, mire sikerült megfigyelnem ezt a fajt. "Erdei" gyerekként ritkán jutottam vizes élőhelyre, és ezekre az alkalmakra még most is élénken emlékszem. Fotósként is mindig abba a kategóriába tartozott számomra ez a madár, amit lefényképezni, aminek a közelébe kerülni igazi ajándék. Most is megtisztelve éreztem magam, hiszen a füstösök egyre közelebb jöttek, és egészen hihetetlen módon, a les előtt pár méterre táplálkoztak. Ezt így látni, nem is tudom, egészen fantasztikus. És amin meglepődtem, beszélgettek. Általában csak a messziről felriadó madár hangos "csuit" kiáltását ismerjük, ám most hallottam, ahogy halk, csipogás szerű hangjukkal kommunikáltak egymással. Nagy az élmény így is, de végre elég fény esik rájuk, hogy fotózni is lehessen. Rettenetesen élveztem a helyzetet. Az álommadár kitöltötte a képmezőt. A cankók tették a köreiket, nekem csak meg kellett várnom, amíg újra és újra a les előterébe érnek. Sokszor egészen hihetetlen közelségbe. Én csak ámultam, és lélegzetvisszafojtva exponáltam. A füstös cankóról tudni kell, hogy a nevét a násztollazatáról kapta. A költési időszakban a madarak szinte teljesen feketék. Mire azonban ősszel hozzánk érnek, már a vedlés különböző fázisaiban vannak, és ilyenkor a legtöbb egyed már a nyugalmi tollruháját mutatja. De azért elvétve lehet még sötéten tarkált madarakat is látni. Ebben a csapatban is volt egy-két ilyen példány. Nagyon örültem nekik. Főleg, amikor a közelembe kerültek. A madarászszív ilyenkor azért dobban egyet. :) Nagyon jól elvoltam a füstösökkel, élveztem a látványt, és az LCD-n megjelenő képeket. Ebből az állapotomból hangos zaj billentett ki. A gát irányából csörtetés hallatszott, valami törte a nádat. A madarak megálltnak ugyan, abbahagyták a táplálkozást, de nem repültek el. Ha ember közeledett volna, már üres lett volna a víz, ebben biztos voltam, úgyhogy kíváncsian vártam mi sül ki a dologból. A zaj már nem csak hallható volt, de nyomon követhető is. A töltés oldalában mozdult a nád, a gyékény, amerre az a valami haladt. A madarak is figyeltek, hát én is odairányítottam az objektívet, hátha látok valamit. Hát láttam. Egy vaddisznó lépett ki a növényzetből. Na, hát te? A disznó álldogált pár pillanatig, majd elindult a tó belseje felé, nyomában pedig hat malac ugrott bele a vízbe. Gond nélkül átúsztak a mélyebb részen, aztán beváltottak a nádasba. Ennek most nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. A pillanat nagyon szép volt, mások ilyenért szenvednek évekig Gemencen. :) Viszont a helyzet, hogy a tóban vaddisznók mozognak, nem túl jó tényező a földön fészkelő fajokra nézve. De nem volt sok idő ezeken elmélkedni, a disznók távozásával újra beindult a madármozgás. A füstös cankók tovább táplálkoztak és jobbról, a mélyebb víz felől újra különös hangok hallatszottak. Hangos csobogás, és olyan madárhangok, amelyeket nem ismertem fel. Többen voltak, ez kivehető a hangokból, és az is bizonyos, hogy közeledtek. Ráfordultam a fényképezővel, és pár másodperc múlva a keresőben fel is tűntek a hangok okozói. Kanalasgémek! Ha lehetett volna, most kiáltottam volna örömömben. Évek óta figyelgetem a minden nyáron megjelenő kanalasgémeket a tavon, de módszer hiányában nem fértem a közelükbe soha. A tutaj hadba állításakor titkon reméltem, hogy ez idén változni fog. Hát most itt vannak. Talán tízen, tizenöten lehettek, gyors léptekkel haladtak, és közben halásztak. Nagyon együtt mozogtak, nehéz volt egyet-egyet külön lekapni. Öregek és fiatalok vegyesen voltak a csapatban, és az is kiderült, hogy mi volt az a furcsa hang. A fiatalok csiripeléshez hasonló hangon nyaggatták néha az öregeket, táplálékot kunyeráltak. A csapat az iszappadok előtt megállt, nézelődtek néhány pillanatig, majd visszarepültek arra, ahonnan jöttek. Hát ez igazán remek volt. A kanalasok távozása után jutott még alkalom pár füstös fotóra, aztán összeszedelőzködtem, hiszen vasárnap reggel van, ideje felkelni. Micsoda álom volt! :)

                       

   A füstös cankós reggeli élménycsomag másnapig is kitartott bőven, így nem csoda, hogy késő délután ismét a tóparton találtam magam. Viharjelzés ide vagy oda, újra füstös közelségben akartam lenni. A délutáni fotózásnak azért megvan az a veszélye, hogy az elzavart madarak lassabban térhetnek vissza. Most így lett. Elég sokáig csak az iszappadon kergetőző réti és az időnként felröppenő billegetőcankókat lestem. A kis kócsagok is inkább csak nézelődtek a terület széléről. Nem telt túl izgalmasan az a pár óra. Be is felhősödött, na mondom mára ennyi. De aztán mégsem. Kevéssel naplemente előtt a felhők elhúzódtak, és a vízre is megérkeztek a füstös cankók. A legszebb fényekből nem sok, talán 15 perc volt már csak hátra. A füstösök elég messze, közöttünk egy iszappad is van. Vajon lesz ebből valami? A cankók mintha meghallották volna, megindultak felém. Ó, alakul a helyzet. Egyre közelebb ért a csapat. Gyorsan haladtak. Csőrüket a vízben tartva szinte futva táplálkoztak. Volt közöttük megint két szép, sötét példány, megpróbáltam az egyikükre koncentrálni. Hű, rettenetesen gyorsak voltak, a képek zöme be is mozdult. De azért szerencsére egy-két közeli pillanat élesen került a memóriakártyára. Tényleg azt lehet mondani, hogy csak percekig tartott a varázslat, mégis jó érzéssel bújtam elő, miután nagy hirtelen lement a nap. Ez egy rövid, de annál lényegesebb mozzanat volt a füstösök életéből.

    

   Csillagos az ég. A vékony sarlójú hold is elég fényt ad, hogy jól lássam az utat a gáton. A tutaj felé tartottam, miközben a csillagokat bámultam. Elvégre augusztus van. És nem hiába, az égbolton hullócsillag fénye húzott át. Remélem jó előjel a hajnali fotózáshoz. Érezhetően lassabban világosodott már, de nem telt unalmasan a várakozás. Miután elhelyezkedtem a lesben, hamar megélénkült a víz. Bár nem sokat láttam, mégis árnyak rajzolódtak ki előttem. Fehér alakok közeledtek. A mozgásukból már tudtam, kanalasgémek táplálkoztak előttem. Mivel a fotózásra gondolni sem lehet még, így csak figyeltem őket. Össze-vissza cirkáltak az öbölben, és egyre közelebb kerültek. Olyannyira, hogy 3 méternyire közelítették meg a lest. A szemem majd kigúvadt, micsoda helyzet, de hát a hajnali fények még sehol. Ezt nem hiszem el! A kanalasok nagyon nyugodtan viselkedtek, vagy fél órán keresztül voltak a közelemben. Tollászkodtak, vagy szűrték a vizet. Már reménykedtem, hogy megvárják a napkeltét, sajnos nem így lett. Mire megérkezett a lővilág, a kanalasgémek elhúzódtak a tutaj közeléből. Nagyon nagy élmény volt, még soha nem voltam ilyen közel hozzájuk, fénykép azonban nem lett a találkozásból. Csöppnyi bánatomat az iszappadon feltűnő billegetőcankókkal feledtettem. És a napfénnyel megérkező bíbicekkel. Az iszapon csipegetve szép lassan a közelembe értek. A fény nagyon szépen játszott a tollaikon. Nem bántam, jól jöttek ezek a szép fényképek, meg hát látványnak sem volt utolsó. És legalább volt mit fotózni, mert a víz amúgy is üres volt. Egészen addig, amíg egy rétihéja elég alacsonyan át nem repült a terület fölött. Erre támadt egy kisebb riadalom, amire a szomszéd öbölből pár füstös cankó átröppent a tutaj elé. Hát ez remek. Szerencsére nem vártak sokat, egyből táplálkozni kezdtek, és az egyik példány a lest megcélozva egyre közelebb ért. Nem került be a teljes ellenfénybe, mint ahogy szerettem volna, de azért a piros "alkatrészek" így is nagyon szépen világítottak az elkészült képeken. Szép ez a madár, na. :) A cankó ütemes léptekkel elsétált a les mellett. Nem lehet megszokni ezt a közelséget, izgalmamban alig tudtam a képmezőben tartani. Pár perc után az iszappadon tűnt fel újra, a rövidebb úton csatlakozott a társaihoz. A füstösök elhúzódtak, a víz megint kiürült, maradtak újra a szárazon mozgó bíbicek, és billegetőcankók. Igaz, hogy a kanalasgémek túljártak az eszemen, de azért nem volt olyan rossz a reggel. Bár azt még most sem tudom, hogy szabad-e hinni a hullócsillagoknak. :)

             

   Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a kanalasgémek csak sötétben mutatkoznak a les előtt. Az rendben van, hogy éjszaka is táplálkoznak, sok vízimadár tesz így. De miért tűnnek el, mire megérkezik a napfény? Vajon mi lehet ennek az oka? Ezen törtem a fejem, és arra jutottam, hogy csak bejönnek egyszer a csőbe. Ezen felbuzdulva újra a csillagos ég alatt találtam magam, irány a tutaj. A forgatókönyv a szokásos, gázolás a vízben, iszapdagasztás, aztán csendes várakozás a les rejtekében. Az események szinte kísértetiesen ugyanúgy történnek. Jönnek a fehér árnyak, mikor a közelbe érnek, megállapítom, hogy kanalasgémek, aztán mire fotózható lenne az esemény, felszívódnak. Fel nem foghatom. Csöppnyi mérgemet az előttem landoló szürke gém enyhíti. Ő sem szórakoztat sokáig. Határozott léptekkel kisétál a látótérből, beáll a nádas szélébe. Hm, lehet, hogy ez nem az én napom? Egy ideig marad a bámészkodás, és az agyalás. A bambulásból a közelben felbukkanó két fiatal kis vöcsök ránt ki. Először csak távolabbról kerülik meg a tutajt, de aztán többszöri bukdácsolás után már egészen közel bukkannak fel. Velük vigasztalódom. Annyira vidám madarak a kis vöcskök, a közelségüktől egészen jó kedvem kerekedik. Na, mégsem volt hiábavaló a koránkelés. De sajnos nem maradhatok, ideje mennem, indul a nap...

     

   Augusztus közepe felé jártunk, hullócsillagok idején. A családdal mi is éjszakai kalandra indultunk, ami persze késő éjszakáig el is húzódott. De másnap hajnalra tutajos fotózást terveztem, így a három óra alvás után megcsörrenő ébresztőóra most nem esett jól. Talán idén az első olyan hajnali kelés volt, amikor nagyon erős volt a késztetés, hogy tovább aludjak. Régebben volt rá példa, hogy az alvás győzött, de olyankor mindig meg is bántam, hogy nem voltam kellően határozott. Ha az ember egyszer eltervezi, akkor menni kell, csak a felkelés nehéz, utána már megy minden magától. :) A tó partján készülődve azokat a csillagképeket kerestem, amiket pár órája magukra hagytunk, meg is találtam őket, csak az égbolt másik oldalán. "Hát mégis mozog a Föld." A kunyhó sötétjében még az esti, kellemes élményeken járt az eszem, talán még el is aludtam, nem tudom. Nem voltam túl friss, az biztos. Bambulásomból egy madár röpte rántott ki. Mint a felvillanó hullócsillag fénye, úgy hasított belém a felismerés, egy üstökös! Na nem a Halley, vagy ilyesmi, egy üstökösgém szállt be a nádszegélybe, nem is olyan messze a tutajtól. Nahát, hogy mik vannak! Pár perc várakozás, és feszült figyelem után ki is szúrtam őkelmét. Nagyon lassan lépdelt a növényzet takarásában, de látszott, hogy a tutaj előtti nyílt rész felé tart. Hamarosan meg is érkezett. Hmm, nem semmi. A gém nézelődött, és egy-egy kishalat is kikapott a vízből, majd kilépdel a látómezőből. Besétált a tutaj mellé. Nem láttam, hallani sem hallottam semmit. Talán továbbsétált a nádszegélyben. De mivel a nyílt vízen nem történit semmi, így arra a sarokra koncentráltam, ahol a madár eltűnt. Jó fél óra is eltelt, mikor a tutajhoz nagyon közel halk csobbanások hallatszottak. Kisvártatva pedig megláttam egy csőrt. Még szerencse, hogy az objektív helyzetén nem változtattam, most bajban lennék. Az üstökösgém alig három méterre áll a tutaj előtt. Varázslatos a pillanat. Újabb hihetetlen közelségben egy olyan madárral, amit meglátni is öröm. A gém komótosan távolodott, a zoomot óvatosan visszahúztam egy teljes alakos képért. Aki érti, annak írom, 170 mm-ig kellett tekerni a 120-400-ast, hogy a madár beleférjen. Ügyesen mozgott, alatta már mély volt a víz, de a sűrű hínártömeget jól kihasználva, biztosan lépdelt. Halászott. Nyújtott nyakkal figyelte a víz színéhez közeledő halakat. Ám mielőtt sikeres lehetett volna, egy alacsonyan átrepülő rétihéja beugrasztotta a nádasba. Nem örültem neki, de a gém szerencsére csak megbújt. Amint elült a riadalom, újra elindult a nyíltabb rész felé. Öröm volt figyelni a halászatát, ilyet sem látni mindennap. Lassan ismét a jó helyre ért legújabb kedvencem. Pár perc után pedig megint ott állt előttem teljes valójában az üstökösgém. Ezek bizony szép pillanatok voltak. A csodának megint a rétihéja vetett véget. Megint elriasztotta az üstököst, ám most végleg. Annyira nem haragudtam rá, hiszen majdnem tele volt a memóriakártya üstökösgém fotókkal. A rétihéjától egyedül a nyílt vízen halászgató kis kócsag nem riadt el, észre sem vettem, amikor megérkezett. Vele ért véget ez a csillagokkal kezdődő, üstökössel végződő kaland.

               

   Az üstökös gémes kaland nagyon feltöltött. Jó élmény volt. De a nem várt találkozás mellett más információ birtokába is jutottam. A várakozás alatt feltűnt, hogy az öböl sekély részén, az iszappad szegélyében sárszalonkák mozogtak. A kedvenc madarak között is előkelő helyet foglal el ez a faj. Nagyon szeretem. Így már akkor el is határoztam, hogy a következő fotózás során megpróbálok a tutajjal a közelükbe férkőzni. Ezért miután az üstökös gém magamra hagyott, és kikászálódtam a lesből, már akkor a megfelelő helyre navigáltam kis úszó készségemet. Pár napra rá a már elviselhetetlenné váló kánikulát lezáró hidegfront egy délutáni lesre is alkalmat adott. A lessátor alatt így már nem volt szauna, bátran vállalkoztam a délutáni-esti fényképezésre. Az érkezésemet hamar elfeledték a madarak, negyed óra múlva már tucatnyi kis kócsag halászott a vízen. Nagyon kemények voltak még a fények, de az egymás után érkező, leszálló madarak mozdulatait nem akartam, kihagyni. Persze először csak tisztes távolban mozogtak. Nem baj, addig a nádszegélyben felbukkanó kis vöcskökkel próbálkoztam. Szerencsére aztán hamar beindult a nagyüzem. A kis kócsagok egyre közelebb kerültek. Nagy volt a nyüzsgés, mindig volt olyan madár, ami megfelelő távolságban halászgatott. Nem hagytak unatkozni, volt fotótéma bőven. A helyzet kísértetiesen kezdett hasonlítani, a nyár eleji nagy kócsagos esetre, amikor is a nagy kócsag a tutaj közvetlen közelében halászgatott. Mivel a tutajt most is körbevette a víz, a kis kócsagok is mindenhonnan érkeztek. Nem csak elölről közeledtek, hanem a les mögül, mellől is feltűntek. Sokszor egészen váratlanul, és egészen közel. Na ez az, amit sosem fogok megunni. Ezért érdemes az egészet csinálni. Testközelen lenni velük, és így figyelni a halászatukat. Hallani a hangokat, látni a vízbe csapó csőrt, és hallani, ahogy a fröccsenő víz a les oldalára csapódik. Fantasztikus volt a látvány, az érzés most is. Kis kócsagok közel és kicsit távolabb is, szép zöld környezetben mozogtak. Termékeny volt a délután, az biztos. Mikor a kis kócsagok kicsit eltávolodtak, jutott időm kicsit a bámészkodásra is. Jó egybeolvadni a természettel, vagy legalábbis azt hinni, hogy az ember számára is lehetséges ez. Ekkor történt meg egy váratlan, ám egy kicsit mégis várt esemény. A les melletti iszapcsíkon, amivel párhuzamosan állt a tutaj, feltűnt két láb. Nem több mint egy méterre tőlem. Mást elsőre nem is láttam, csak pár lépés után derült ki, hogy a lábakhoz test is tartozik, amit bizony vörös tollak borítottak. Bizony-bizony, vörös gém sétált el mellettem. Mozdulni sem mertem, nehogy kiszúrjon. Amint pár lépést eltávolodott, az objektívvel, amilyen lassan csak lehetett ráfordultam. Addigra már megfelelő távolságba is ért, hogy egyáltalán beleférjen a képbe. Elképesztő! Néhány vörös gém egész évben jelen van a tavon, abban reménykedtem, hogy csak idő kérdése lesz, és elém kerül egyikük, csak ki kell várni. Hát most megtörtént. Szép nyugodtan sétálgatott, majd az iszapról átlábalt a mélyebb vízen keresztül a nádszegélybe. Olyan hosszú volt a nyaka, alig fért a képmezőbe. A vörös gém eltűnt a nádszegélyben. Ha bementél pajtás, ki is kell jönnöd, gondoltam, így feszülten vártam, mikor fog ez megtörténni. Nagyjából tíz perc múlva madaram kidugta a fejét a nád közül. Gyors léptekkel előlépett, és belecsapott a vízbe. Majdnem eltűnt a víz alatt, épphogy a szárnya látszott csak. Sikeres volt a halászat. Zsákmánnyal a csőrében bukkant fel a víz alól. Micsoda produkció, kérem szépen! El vagyok kényeztetve. A gém elnyelte a halat, majd néhány határozott mozdulattal kilépett a nyílt részre. Ott pedig egy alapos tollrázás következett. Tudtam, hogy ritka pillanatok ezek, ezért minden mozdulat a memóriakártyára került. Futkosott a hátamon a hideg, és csodálkozva néztem, mi történik előttem. A gém újra halászni kezdett. Ezúttal azonban nem járt sikerrel, üres maradt a csőre. Lehet, hogy ez miatt, lehet hogy nem, de a következő pillanatban a vörös gém felugrott a levegőbe, és magamra hagyott. Alig akartam elhinni, ez valóban megtörtént? Úgy néz ki igen, a fotók ott voltak a fényképezőben. Egy biztos, ez maga volt a csoda. :) Nem is nagyon érdekelt már, hogy lesz-e még valami estig. Kicsit révülten, jól eső érzéssel bámultam ki a lesből. Ám a nap végére történt még valami. Feltűnt, hogy az iszap és a víz határán sárszalonkák táplálkoztak. Jó messze voltak, és nem is nagyon mozdultak el. A gémes élmény után nem is vártam már. De úgy látszik, erre napra ez még elő volt jegyezve. Jó fél óra múlva két sárszalonka szép lassan elkezdett közeledni. Az iszapot szurkálva egyre közelebb értek, már érdemes volt fotózni is őket. Na, úgy látszik jó ötlet volt áttenni a lest, ott volt előttem a sárszalonka. A nap már annyira alacsonyan járt, hogy a szalonkákat már nem érte napsütés. De a háttér nádasa még izzott az alkonyi fényben. Szépen mutatott az iszappadra felfutó szalonka mögött.

                        

   Vörös gém ide vagy oda, a sárszalonkák csak megmozgatták a fantáziámat. Mikor kikászálódtam a lesből, már tudtam, min kell módosítanom, hogy másnap hajnalban sikeresebb legyek velük kapcsolatban. A tutajt arra a helyre állítottam be, ahol hosszú ideig táplálkozni láttam őket. A másnapi napkelte már a lesben ért. Igazából sok érdekes dolog nem történt, de mivel láttam, hogy a sárszalonkák az egyik sarokban már ott vannak, nyugodt voltam, mert tudtam, hogy csak várnom kell. Így lett. Bőven napkelte után járt már az idő, mire az egyik szalonka megcélozta a helyszínt. Gyere csak pajti! A szalonka közeledtére még a nap is előbújt a felhők mögül. Elképesztő ez a madár. Csőrét szinte folyamatosan a híg iszapban tartva táplálkozik, ezt most nagyon jól megfigyelhettem. Úgy tűnik a többi sárszalonkának ez egy jel lehetett, hogy társuk otthagyta őket, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy gyors futással a száraz iszapon keresztülszaladva még kettő társult hozzá. Így már három sárszalonka szurkálta az iszapot pár méterre előttem. Ez csodálatos. De biztos, hogy van ennél közelebb is. Lett. Az egyik szalonka megértette, mit szeretnék. De majd a képek elmesélik. :)

              

   Az augusztus végi aszályos időjárás a tó vizét szinte napról-napra csökkentette. A víz a tómederben az egyre szűkülő, sekély tocsogókba és az azokat összekötő kis csatornákba szorult. A tutajjal megrekedtem. Már nem tudtam a kívánt pozícióba kerülni, így hát döntöttem. Fél év tutajozás után partra szálltam. Az egyre terjedelmesebb iszappadra kiraktam a lessátramat, és abból folytattam a fotózást augusztus végéig. A lessátorból jól láttam lehorgonyzott, hűséges úszó készségemet. Láttam, amint halászat után ráül a jégmadár, és amint elsétálnak előtte a madarak. Semmi kétség, része lett a tónak. Ha belegondolok, hogy egy építkezésen megmaradt szigetelőpanelből, egy kidobott garázsajtóból, pár lécből és fekete fóliából készült, mosolyognom kell. Ez a filléres tákolmány segített hozzá temérdek kiváló fotóhoz, és megszámlálhatatlan élményhez. Igaz, hogy sűrű, de rendkívüli fél év után a tutajt pihenőpályára állítottam. De jövő tavasszal egy új szezon kezdődik majd, és abban már biztos vagyok, hogy sokat fogok még ringatózni a tó vízén …