A jégmadár után egy nyáron át

                                                        


A jégmadár után egy nyáron át

   Kezdő madárfotósként, mint sokan mások, én is szép, dekoratív madarakat szerettem volna fényképezni. Ilyen a gyurgyalag, búbos banka, jégmadár, mind színes, tarka-barka, gyönyörű madarak. Fotózásuk viszont tervezést, előkészületet igényel.
   2009 nyarán a jégmadarat vettem célba. Kézenfekvő volt számomra, hogy gyerekkorom madarász helyszíneit keressem föl ez ügyben. A Tolnanémediben töltött több hetes családi vakáció lehetőséget biztosított erre. Olyan helyszínt kellett találnom, ahol viszonylag könnyen a közelébe férkőzhetek. Szóba jöhettek a környék tavai, illetve kisebb folyói. Az információgyűjtést, terepszemlét már tavasszal elkezdtem. Erre elegek voltak az egyes hétvégék, mikor hazalátogattunk. Elsőnek azokat a horgász tavakat vettem sorra, ahol emlékeim szerint találkoztam a jégmadárral. Ezek a helyek sajnos terep adottságuk miatt, mind alkalmatlannak bizonyultak a fényképezésre. Lassan elérkezett a három hetes nyári szabadság, családot, cókmókot felpakolva megkezdtük az évi vakációnkat. Igen ám, de mi lesz a jégmadárral? Még nem volt meg a tuti hely. Tolnanémedi határában találkozik egymással a Kapos és a Sió. Utolsó reményként itt próbálkoztam. Az első egy-két nap végig gyalogoltam a falu határába eső szakaszokat. Már az első nap találtam jégmadarat a Kaposon, de fotózásra alkalmas szakasz nem volt ott sem. A következő napi, esti séta alatt aztán megleltem, amit kerestem. Mint említettem, a Kapos a falu határában torkollik a Sióba.
   A két folyó által közbezárt ék alakú földnyelvet a helybeliek "Pöcök"-nek hívják /az a fránya fantázia :)/. Nos a Pöcök szélén a vízből kiálló száraz ág hegyén ott csücsült a jégmadár. A Kapos az utóbbi évek során egészen jó élőhellyé alakult. A parton a töltések között egymást érik a fűz bokrok, fák. Így van ez a torkolati részen is, ahol a kiszemelt száraz ág mögött egy szép fűz bokor terebélyesedik. Itt az én helyem is. Ebben a bokorban alakítottam ki a leshelyet is, így már kb 4 m távolságból /vagy inkább közelségből/ várhattam a jégmadarat. A fűzbokor sűrűsége miatt nem kellett nagy felfordulást csinálnom, egyszerűen beültem a bokor közepébe, és az ágak között vágtam egy lőrést az objektív számára.
   Nagy lelkesedéssel ültem ki a következő hajnalokban és esténként. Az bebizonyosodott, hogy jó helyet választottam. Az álca is megfelelő, és a jégmadár revírjének közepébe sikerült betelepednem. A madarak rendszeresen mozognak a közelben. Gyors röptükkel suhannak cm-kel a víz fölött. Rájöttem viszont, hogy a jó élőhelynek hátránya is van. Rengeteg víz fölé hajló ág van ezen a szakaszon, ami a jégmadárnak megfelel pihenésre és halászatra is. Bőven van választék, és ezt a beülőt is csak ritkán használja. Bár a jégmadár nem akart elém járulni, azért nem unatkoztam. A vízpart egy mozgalmas terep, számos madár él még itt. A hajnali és esti várakozások alatt láttam fiókáit vezetgető tőkés récét, a víz mellett vadászó fehér gólyát, a környéken mozgolódó sárga billegetőt. A szomszédos bokorban mozgó nádirigó is megmutatta magát. Néhányszor a jégmadaras ágon ücsörgött. A beszállóra le-leszálltak a víz fölött vadászgató fiatal füsti fecskék is. És előbújt tollászkodni a fiatal vízityúk is.
   Szóval így teltek a napok, hangulatosan, bár egyenlőre jégmadár nélkül. Viszont akadt némi probléma, ami erősen veszélyeztette a projekt kimenetelét. A Kapos és a Sió is kedvelt horgászvíz. A falu horgászainak jó része /nem kevesen/ ide jár halat fogni. A parton egymást érik a horgászhelyek, és persze az én leshelyem mellett is volt három! Így hát nem csak a jégmadár fotózása jelentett feladatot, hanem legalább akkora kihívás lett a horgászok megelőzése is. Szinte versenyhelyzetbeli izgalom volt bennem minden alkalommal, hogy vajon ül-e horgász a bokrom mellett? Otthon már mosoly tárgya volt, hogy én most hova is járok minden reggel és este, mert jégmadár képet még nem tudtam felmutatni bizonyítékképpen.
   Sok sikertelen fotózási kísérlet után az egyik délután bíztatóan indult. Jó idő, szélcsend, szép délutáni fények. A parton csend, sehol egy horgász! Ez az én napom. Így is lett. Rövid várakozás után a beszállóágon ott termett a jégmadár, csőrében egy kishallal. Két egész percen keresztül hagyta magát fotózni. Bevált a hangtompító burkolatom, /Ami nagy varró tudásom eredménye.:)/ a fényképező kattogása így nem zavarta. Kicsit nézelődött, bámulta a vizet, le is csapott, de a fogással már nem szállt ide vissza. Megszülettek az első jégmadárfényképek, amikre két hetet vártam. Az első sikereken felbuzdulva másnap délután ismét kiültem. A jégmadarak jöttek-mentek, gondoltam ma is szerencsém lesz. Kisvártatva viszont felbukkant egy spori, aki pont itt akart horgászni. Kicsit rá is ijesztettem, amikor 1,5 m-ről rászóltam a bokorból, hogy hahó, itt vagyok. Még furcsábban nézett, amikor előmásztam rejtekemből. A helyzet mindenképp magyarázatra szorult, el kellet hitetnem, hogy teljesen normális dolog órák hosszat üldögélni a bokorban, és lesni egy száraz ágat. Jó sokáig el is beszélgettünk a vízparton. Persze a jégmadarak ez alatt is jöttek-mentek. És most is, mint már többször megfigyeltem, a túlpart egy bizonyos részén mindig leszálltak. A délutáni fotózásnak úgyis lőttek, átsétáltam a túloldalra, hogy megnézzem azt a helyet. Valami csoda folytán azon a részen nem volt horgászhely, és a víz fölé magasodó fűz mellett volt egy kis növényzettől mentes rész. Próba szerencse, leszúrtam ide egy ágat. Másnap a hajnal már itt ért. Épphogy elhelyezkedtem, az álcaháló is helyére került. /Az a háló, ami előző életében halászháló volt, csak nyugdíjazása után némi terepszínű foltozással új életet kezdett./ Az álcahálót egyszerűen a beszállóág és magam közé lógattam a fűzfára. Egyik oldalról takart a sűrű fűzfa, körbe pedig embermagasságú volt a csalán. A kilátást pedig semmi nem zavarta a 3,5 - 4 m-re lévő beszállóra. Szóval jó helyem volt. A közelből már hallottam is a jégmadár éles, röptében adott hangját. A következő pillanatban már az ágon ült a madár. Hej azt a hétszázát. Még majdnem hogy sötét volt. Csak próbaképp lőttem pár hosszú expós képet. A zöme persze életlen lett. Vagy tizenöt percig itt ücsörgött a madárka. Egy halat is fogott közben. Sajnos a táplálkozás mozzanatai a kevés fény miatt mind homályosak lettek. Tollászkodás, nézelődés. Már kezdett előbújni a nap szépen színezve kis madaramat. Ám mielőtt felkelt volna, a töltésen egy bicikli zörgése hallatszott. Úgy is tovább kerekezik, gondoltam. De a következő pillanatban elóbégatja magát a horgászni igyekvő bácsika, hogy a már a parton gubbasztó haverjával megbeszéljék a reggeli haljárást. Mindezt persze olyan hangosan, hogy talán még kilométerekre is hallani lehetett, hogy ezek a büdös halak már megint nem esznek. Mondanom sem kell, hogy a jégmadár azonnal elrepült. Hiába vártam már aznap reggel, a napkeltében már csak a beszállóágon sütkérező szitakötők szórakoztattak.
   Horgászok ide vagy oda, jön még jégmadár az objektív elé! Újabb hajnali és esti leskelődések következtek. De ezek merőben mások voltak, mint az eddigiek. Nem kellett órákat várni, hogy pár percig fotózhassak. Már a következő reggel még napkelte előtt megérkezett ismét a madárka. Szépen beült a beszállóágra, úgy ahogyan az előző alkalomkor. Ám itt nem ért véget a sztori. Néhány perc múlva beszállt még egy. Hú gyorsan pár kocka a párosról. Még fel sem ocsúdtam, már jött a harmadik delikvens is. Azt a hét meg a nyóc'! Gyorsan nyitottam a zoomon, hogy mind a három beleférjen a képbe. Nem zavartatták magukat, elkezdtek halászni, nézelődni. Már-már féltem, hogy a beszállóág leszakad a nagy igénybevétel miatt. De a meglepetések sora még mindig nem ért véget. Mozdul az ág, és ott ül a NEGYEDIK jégmadár is. Sajnos erre kicsit lefagytam, és az expóval lemaradtam, és mert az eddigi három sem tűrte már a zsúfoltságot, azonnal elhajtották az utolsónak érkezőt. De a fene se bánja, hiszen még válogathattam is, hogy melyiket fényképezzem. Fantasztikus volt. Három hétig szinte semmi, most meg elárasztanak a jégmadarak. Persze a délutáni fényeket sem hagyhattam ki. Szerencsére ekkor már a halfogást is meg tudtam örökíteni.
   Először nem tudtam mire vélni a jégmadarak ilyen fokú gradációját, de aztán elgondolkodva rá kellett jönnöm, hogy időközben kirepültek a fiókák, és a testvérek még egy ideig összetartva a revírben maradnak. Ebben Laci barátom is megerősített. Tapasztalt gyűrűzőként felvilágosított a fiatal jégmadarak bélyegeiről (legfőbb a fehér csőrvég). Így már tisztán láttam a helyzetet. A beszállóágat olyan jó helyre sikerült letenni, hogy a fotózás alatt négy fiatal és két öreg (hím, tojó) jégmadár is használta rendszeresen. Hozzá kell tennem, hogy mindenféle beetetés nélkül. Arra is rájöttem, hogy ez talán a jégmadár természetéből is adódik. Ha jól belátható helyen, a revírben egy víz fölé hajló ág van, akkor azt biztosan használni fogja. Muszáj neki, hiszen a "lesben ülés" a jégmadár lényege.