Harmadik kör

                                                        


Harmadik kör

   Talán azzal kezdeném, hogy az elmúlt fél évben lett egy állandó fotós társam, kislányom személyében. Egyre növekvő rajongása a madárvilág és a természetfotózás iránt engem is fellelkesített, és a vízparti fényképezéseket már ilyen szemmel, ketten együtt tervezgettük. Azt vallom, hogy a fotózásnak ez az ága egy kicsit magányos tevékenység, mert így lehet a saját elképzeléseket egyedi módon képekbe önteni. Ezért úgy döntöttünk, hogy együtt, mégis külön vágunk bele az idei vizes szezonnak. Kerestük a különböző lehetőségeket, és ennek kapcsán felélesztettünk egy régi, több éve pihenő lest. Egykori, szép élményeket adó guvatos leskunyhómat kereken öt éve helyeztem ki a tópartra. Az akkori tisztás a nádasban mára eltűnt, a kunyhóval együtt benőtte a növényzet. A méretes deszkakunyhó türelmesen várta sorsának folytatását. Több évi pihenő után most újra szerepet kapott egy új helyen, és bár más terveim is vannak vele, egyelőre kislányom vette birtokba. És ahogy ő a vízpartról, úgy én a víz felől követem majd az eseményeket. Kedvenc tutajomat 2017 tavaszán immár harmadszor raktam vízre..

Március

   El is érkezett a próba, az első fotózás ideje. Ahogy azt kell, még bőven napkelte előtt érkeztünk a helyszínre. Bár az is igaz, hogy a napkeltétől nem kellett tartani ezen a reggelen, masszív felhők takarták az eget. Sebaj, a szezon első fotózása így is ünnepnek számít. A parton elváltunk, társam eltűnt a kunyhóban, én meg a vízen ringatózó tutajt vettem célba. Hamar helyre állt a csend, illetve hamar visszaállt a hangzavar, ha pontos akarok lenni. Hangok minden irányból, már csak a fényre kellett várni, ami bizony nagyon nehezen akart megérkezni. Végül azért csak elkezdett kattogni a technika is, rögtön egy búbos vöcsök miatt. Zajlanak a területviták, bunyó is volt a szomszéddal, de a fényszegénység az akciókra is rányomta a bélyegét, így csak a közeli portrénak örülhettem. A szárcsák is balhéznak már rendesen, de leginkább fotózhatatlan helyen, így itt is a közelbe tévedőkkel próbálkoztam inkább. Így tettem az időnként előttem elúszó hattyúval is. Bár tudjuk, hogy a fészkelőhelyén más fajokkal szembeni agresszív viselkedése miatt nem szerencsés a jelenléte, mégis szép, kecses tartása miatt jó fotótéma. Jól elvoltam tehát, élveztem a tutaj ringatózását, és gyönyörködtem a vízközeli látványban. Ebbe az idilli helyzetbe az izgalmat azok a finom kerregő hangok hozták meg, amik már egy hete betöltötték a tavat. Böjti récék csapatai jelentek meg a hónap közepén, és közülük néhány úszott be most a látótérbe. A gácsérok pedig jellegzetes hangjukon "beszélgettek". Hú de szeretnék néhány jó böjti fotót! :) Most ugyan nem jött össze, de érzem, hogy az esély még bőven benne van a következő napokban. A böjti récék okozta izgalom nem hagyott alább, a kis vöcskök tettek róla. Kis kedvenceim elég aktívak voltak. Javában megy a hangpárbaj közöttük, és a nagy jövés-menés közepette a tutaj elé is bekeveredtek. Jókat mosolyogtam, a kis vöcsök mókás madár. :) Lassan végéhez közeledett az első fotós nap, ideje volt előbújni a tutaj rejtekéből. A közelben elhaladó tőkés réce gácsér kapta az utolsó kockákat. Fénytelen, de jó kis reggel volt. Olyannyira, hogy másnap délután újra próbát tettünk. Mindkettőnk lelkesedése csak nőtt az első nap élményeinek hatására, kislányom a leskunyhó körül visítozó guvat miatt, én meg leginkább a közeli böjti réce fotó reményében hasaltam ismét a lesben. A körülmények mit sem változtak vasárnap délutánra, erős felhősödés, és masszív fényhiány volt, de ez persze mit sem számított. Említésre méltó dolog nem is történt, csak a nap vége hozott néhány izgalmas percet. Már teljesen le is mondtam erről a délutánról, és a készülődésen járt az eszem, amikor az ismerős kerregés megütötte a fülem. Balról beúszott a böjti gácsér. Jaj, ez most sokkal közelebb van, 1/60-adot ad csak a gép, csak éles legyen, csak éles legyen! A réce nem siet el, kellő távolságban tollászkodásba kezd. Jaj, csak fény lenne egy kicsivel több! Tollászkodás után pedig esti pihenő jött. Nem rezdül a víz sem, 1/40 a záridő, közel már a fotós lővilág vége. És akkor balról beúszott még egy gácsér, 1/30. Határon mozog már az éles kép lehetősége. Szerencsére a frissen érkező el is viszi a másikat, jobbra eltűnnek a szemem elől, zavarás nélkül léphetek le én is. Ez már azért közelebb volt, de hátha lesz még közelebb... :)

          

   Szép napsütés ígérkezett délutánra, így nem is volt kérdés, hogy hol töltjük el azt a pár órát. Irány a vízpart. A jónak ígérkező fotózás számomra végül nem sokat hozott. Jó mozgás volt ugyan, de a madarak engem elkerültek. A revírjét ellenőrző búbos vöcsök forgolódott csak a szép naplementében. Jellegzetes torokhangján trombitálva ellenőrizte, hogy nincs e közelben vetélytárs. Na de semmi baj, a másnap hajnal ismét a vízen talált. Az időjósok zavartalan napkeltét ígértek, én meg már nagyon ki voltam éhezve egy szép színjátékra. Jöjjön egy jó kis ellenfényes fotózás. Igazi tavaszi zsongás töltötte be a tavat. Az elmúlt egy hétben felébredtek a békák is, így az alaphangulatot az ő kórusuk adta meg. Persze a sok madárhang is nagyon izgalmas volt. Főleg a szinte folyamatosan trillázó kis vöcsköké. Innen is - onnan is szóltak, és szerencsémre közben engem is megtiszteltek. Úgy tűnik őket zavarja legkevésbé a les jelenléte. Most is akadt egy, amelyik kíváncsian figyelte a rámeredő nagy szemet. Persze nem sokáig, csak addig, amíg fel nem csendült a közelből egy újabb trilla. A közelemben lévő vöcsökhöz a tutaj mögül a párja is társult, majd közösen megindultak a hang irányába, hangos fuvolázások közepette. Viszont úgy látszik a szomszédok is komolyan gondolták a dolgot, mert a szemben lévő gyékénysávból előtűnt egy újabb páros. Innen aztán nagyon felgyorsultak az események. A két páros egy-egy tagja egymásnak ugrott. Rátapadtam a fényképezőre, és eszeveszettül exponáltam, ugyanis olyan jelenet zajlott le előttem, amit eddig még soha nem láttam. A két viaskodó kis vöcsök egymásnak feszült, amiből én leginkább csak a víz fröcsögését láttam. Revírharc volt a javából. Amilyen villámgyorsak ezek a madarak, olyan gyorsan le is zajlott az esemény. Tisztázódtak a határvonalak, és az egyik pár jobbra, a másik balra távozott, és gyors alábukásokkal eltűntek a szemem elől. Hű, micsoda izgalmak. A pörgős jelenet után volt egy kis idő lenyugodni. A közben felkelt nap ellenfényében járőröző búbos vöcsökkel relaxálhattam, és a kicsit távolabb bukdácsoló szárcsákat figyeltem. Velük próbálkoztam, amikor jobbról hangos csobogással egy rohanó szárcsa robogott be a látómezőbe. Annyi időm volt csak, hogy ráálltam az optikával, és szinte azonnal elkezdődött a haddelhadd. Arra kellett csak figyelnem, hogy az események a képkereten belül maradjanak, a többit a szárcsák intézték. Olyan viaskodást csaptak, hogy csuda. Rúgták, verték egymást, úgy pörögtek, mintha egy jól megkomponált keringőt táncoltak volna. Persze jól tudtam, hogy ez messze nem egy táncmulatság. Hormonoktól túlfűtött hímek kakaskodása ez, amibe a nagy fröcsögés láttán további madarak is csatlakoztak. A végén már négyen csépelték egymást, és szórták szét közben a szikraként csillogó vízcseppeket. Miután a felfokozott indulatok alábbhagytak, mintha misem történt volna, mindenki ment a dolgára, s békés, színes bukdácsolással ért véget a reggel.

           

   Hétvége közeledtével vízparti lesre készültünk. Szép napsütés, tavaszias meleg, egyszóval ígéretes naplemente elé néztünk, amit a lesből szerettünk volna végigkövetni. Kislányom a partról, én meg a tutajról. Az események sorát rögtön egy böjti réce kezdte meg. Jól irányba vette a lest, és viszonylag közel úszott el előttem. Nagyon szép volt, ahogy a ráeső fény megvilágította a tollazatának minden részletét, de azért a közeli böjti fotóra vonatkozó kívánságomat továbbra is fenntartom. :) Talán tíz percet voltam egyedül ezen gondolataimmal, amikor a tőlem balra lévő kis nádasbeli öbölben ismerős, rekedtes hanggal megjelent a búbos vöcsök. Izgatottnak tűnt, a már sokszor látott pózban közeledett az öböl közepe felé, vízre fektette nyújtott nyakát, és úgy forgolódott, miközben hangosan szólt. De ez után olyat művelt, amit még nem láttam tőle. Szárnyait felemelve, tollait felmeresztve, mereven bámult az öböl széle felé. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és felpillantottam a keresőből, hogy mit is néz a madár ennyire. Hát az öböl másik szélén, tőlem távolabb egy másik vöcsök ugyanilyen pózban bámult vissza. Hej, itt valami lesz, az már biztos. A távolabbi vöcsök pár másodperces pózolás után alábukott, de a közelebbi továbbra sem engedte le a szárnyait. Tudtam, hogy valami történni fog, és abban a pillanatban a víz alól felbukkant a másik. Innen nem volt kérdés mit látok, a vöcskök násztánca vette kezdetét. A víz alól felbukkant madár furcsán görbített háttal kezdett pózolni a másik előtt, amaz meg feltartott szárnyakkal illegette magát. Sosem láttam még a táncuknak ezt a részét, egyszerűen fantasztikus volt. Mint egy szigorú szabályok szerint megtervezett koreográfia. Néhány másodperces pózolás után aztán egymással szembefordultak, és következett a már ismerős, szembenézős fejrázogatás. Hosszú ideig táncoltak, és szinte minden mozdulatukra kattant is a fényképező. Percek teltek el így, ahogy illegették magukat, majd látszott, hogy végéhez közeledik a dolog, lassan eltávolodtak egymástól. Már nem is fértek bele együtt a keresőbe, csak figyeltem a történéseket, amikor a madarak szinte egyszerre a víz alá buktak. Ugye most az következik, amire gondolok! Szállt az ég felé a kívánságom. Igen! A vöcskök egy-egy hínárcsomóval a csőrükben bukkantak fel ismét, és egymás felé úsztak. Izgalom a tetőfokon, feszülő ujj a gombon, szem a keresőn. A két vöcsök egymás mellé ért, és hangos csobogással felemelkedtek a vízből. Mint két balettművész, úgy táncoltak egymással szemben, a vizet taposva, majd szép lassan visszaereszkedtek a vízre, és ketten együtt elhagyták az öblöt. Én meg csak néztem ki a fejemből, és bámultam az ellaposodó hullámokat. Sok szép dolog van a természetben, de azt hiszem a búbos vöcskök táncánál kevés szebb, meghittebb dolgot láttam eddig. Talán egy óra is eltelt, nehezen tértem magamhoz az eufórikus állapotból, mert természetesen legalább tízszer végignéztem a képeket. Hangos csobogás térített magamhoz, hiszen még mindig a lesben vagyok, nem ártana figyelni is. Szárcsák pózoltak a tutaj előtt. Mire rájuk fordultam, már össze is ugrottak. Ment a csihi-puhi rendesen, amiből természetesen senki nem maradhat ki, és már hárman csépelték egymást. A napsütésnek és a jó záridőnek köszönhetően sok olyan pillanat is megörökítésre került, amit a valóságban fel sem fogtam. Szárnnyal és lábbal is adtak egymásnak. Persze komoly sérülést nem okoztak egymásnak, mindenki sértetlenül távozott a helyszínről. Egészen naplementéig nem is történt semmi. Már szép sárgán festett a nap, amikor két réce jelent meg a látótérben. Kendermagos récék voltak. Vártam, hogy közeledjenek, de nem tették. Biztos távolságban kezdtek táplálkozni, úgyhogy a közelebbi fotóra vonatkozó kívánságomat ezennel rájuk is kiterjesztem. :) Minden nap véget ér egyszer, most is így történt. Stílusosan a lemenő nap sugaraiban táncoló vöcskökkel búcsúztam én is.

               

Április

   Nem is volt kérdés, hogy a vöcsöknászos péntek délutánt egy hajnali fotózás is következni fog. Vasárnapra esett a választásunk. Holdfény nélküli az éjszaka, sötétben bandukolunk a parton. Felhő nincs az égen, szép napkelte ígérkezik, ráadásul enyhe pára is lebeg a víz fölött. Azt már tudom, hogy e kettőnek a kombinációja mire képes, úgyhogy jókedvűen, bizakodva gázolok be a vízbe, míg hűséges fotós társam a parti kunyhóban tűnik el. Még napkelte előtt beindultak az események. A hajnali szürkületben récepár vette célba a tutaj előtti részt. Időben kiszúrtam őket, de úgy döntöttem, hogy ezúttal várok a fotózással, hátha. Lapultam a lesben, az objektívet sem mozdítottam. Jól döntöttem. A récék, igaz kicsit sandítva a les felé, de elértek arra a pontra, amit kiválasztottam nekik. A böjti pár szépen beállt fotózásra. Hű, ez aztán a jó helyzet. A pára is segített, nem kellett aggódnom a jó háttér miatt. A récék innentől kezdve nem zavartatták magukat, bátran kattintgathattam, én meg nem fukarkodtam. :) Alapos tollászkodásba kezdtek. Persze leginkább az igen dekoratív gácsérra koncentráltam. Gyönyörű madár, el lehet merülni a tollazat aprólékos mintázatában. Sokáig rendezgették a tollaikat, a nap is emelkedett közben, és a szürke atmoszféra kezdett halvány színt ölteni. A páros nagyon összhangban volt. Tipikus se veled, se nélküled kapcsolat. :) Miután kinézelődték magukat, visszacsúsztak a vízre, és a tutaj mellett eltűntek a szemem elől. Na, ezt már nevezem közeli böjti réce fotónak. Ahogy a récepár elúszott, a nap is felkelt. A legszebb fényjátékot madarak nélkül néztem végig. De nem bánkódtam, hiszen a memóriakártyán ott sorakoztak a már rég áhított fotók. A reggel azonban a fotózás végére még tartogatott egy meglepetést. Az induláson gondolkodtam már, amikor szárnysuhogás, halk kerregés, és egy böjti gácsér landolt csúszva a vízen. Aztán még egy, meg még egy, meg még kettő. Hirtelen öt réce forgolódott előttem. Az egy szem tojót négy gácsér vette körül, kerregve, hajladozva. Na most ebből mi lesz? Hát az lett, hogy a kis csapat célba vette a tutaj melletti pihenőfát. Mi van itt ma kérem? Egyre másra sorakoztak a böjti récék a fán. A nap már magasan járt, és rá kellett jönnöm, hogy kicsit hibáztam a pihenőfa pozícióját illetően. A napsugarak jól oldalba kapták a madarakat, figyelnem kellett nagyon a helyes expóra. Persze az apró bakit feledtette a madarak jelenléte, bőszen nyomtam a gombot. A madarak sorban másztak fel a fára, majd rövid tollászkodás után sorban el is úsztak. Az utolsó kép az ellenfényben pózoló tojóról készült. Jó kis reggel volt. 2015 tavaszán találkoztam először a fajjal az akkor frissen indított tutajos projekt elején. Azóta vártam egy közeli lehetőségre. Azt hiszem kiböjtöltem. :)

        

   Ahogy a múltkor megajándékoztak a böjti récék, úgy tréfáltak meg pár napra rá a böjti szelek. Az országon átvonuló frontot kísérő széllökések természetesen arrébb vitték kis tutajomat. Már azt mondhatom, hogy ez így tavasz tájékán megszokott dolog, eddig minden évben így történt. :) Szóval volt egy plusz köröm a vízben, hogy mire a hétvégi fotózás elérkezik, minden rendben legyen. Mert természetesen az is elkövetkezett. A szombat délután nem sok jót ígért borultságával, de ha már az elhatározás megvan, akkor menni kell. Bíztam benne, hogy naplementére megnyugszik kicsit a légkör, és talán az ég is kitisztul addig. Így lett. A kissé fénytelen, szeles délutáni órákat át is ugorhatjuk, semmi érdemleges nem történt. Ám mire megjött a fény, a víz is kisimult, és némi látnivaló is akadt. Kis vöcskök mozgolódtak a közelben. Átúsztak néha előttem, vagy éppen a les előtt bukkantak fel a víz alól. Nyugalmukat akkor vesztették el, amikor a szemben lévő gyékényfolt felől felhangzott a szomszéd trillája. Az én párosom egyből válaszolt is. Jól emlékszem a márciusi esetre, amikor revírharc kerekedett a válaszolgatásokból, így izgatottan vártam, mi lesz a hangpárbaj kimenetele. Most azonban nem így történt. A vöcskök az helyett, hogy elindultak volna a rivális irányába, izgatott trillázásba, bukdácsolásba kezdtek, s mikor közvetlenül egymás mellett bukkantak fel, közösen, egymás felé fordulva kiáltották el üzenetüket a szomszédnak. Nagyon megkapó és egyben hangos jelenet volt. Elég közel voltak ahhoz, hogy a kiáltásuk betöltse a les belsejét is. Nem túlzok, ha azt mondom, fizikailag is hatott rám a hangjuk. Miután jó hosszan trilláztak egymás előtt, jobbra-balra ingatva fejüket, szorosan egymás mellett úszva elhagyták a látóteret. Nem láttam még ilyen viselkedésformát tőlük, pedig elég sok időt töltöttem az elmúlt évek alatt a kis vöcskök társaságában. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit láttam, az a madarak közötti erős kapocs jele volt. Ezzel a közjátékkal aztán véget is ért a délután. A nap alábukott nyugaton. De ugye törvényszerű, hogy másnap reggel keleten ismét felbukkan, én pedig akkor már ismét a tutajon hasaltam. Hideg volt. Olyan páralehelős hideg. A tó is lehelt némi párát, közvetlenül a víz fölött sejtelmes hangulat uralkodott. Ahogy a nap emelkedett, úgy vált egyre izgalmasabbá az atmoszféra. Gomolygó, sárgás köd borította a tó felszínét. Na de mit sem ér az egész, ha a madarak elkerülnek. Márpedig ezen a reggelen ez történt. Jó mozgás volt, de lőtávolon kívül. Egyedül hűséges vöcsköm látogatott meg rövid időre, hogy hajnali magányomat enyhítse. Kicsit bukdácsolt a szép környezetben, és ennek hála végre el tudtam készíteni a bizonyító fotót, miszerint nálunk is élnek bálnák, csak jóval kisebbek, mint tengeri rokonaik. :) Persze a szép bálnahát csak a másodperc törtrészéig látszik, a farokbóbita már igazán vöcskös. Még kaptam egy szép párás-sziluettes pillanatot tőle, aztán ő is magamra hagyott. Hát mit mondjak, nem volt túl eseményteli ez a két alkalom, de azért jó kis vöcskölés volt. :)

     

   Április közepét elvitte a húsvéti jövök-megyek, a tó körüli eseményekre nem tudtam már figyelni. Ilyenkor egy kicsit mindig kiesek a ritmusból, és kell egy kis idő, mire a lendület ismét megérkezik. Az ünnep után volt is egy üres hajnal. Igazából a felhőktől terhes, szürke reggelen ezt nem is bántam. Aztán az egy napos tél után belehúztunk, két délutánt is a tónál töltöttünk. A péntek este ugyan nem volt valami pörgős, de legalább volt már egy kis látnivaló. A délutáni fényben először a járőröző hattyú fitogtatta erejét, majd jóval később, a naplemente utolsó sugaraiban az öbölben bukdácsoló búbos vöcsök mutatta meg magát. Hát nem valami sok, lehetne mondani, de megéreztem a lehetőséget, ezért másnap ismételtem. Mint utólag kiderült, nagyon jól tettem. Az első dolog, ami rögtön feltűnt, hogy a vízityúkok nagyon aktívak voltak. Eddig is lehetett egy-egy "prutty"-ot hallani, de a mostani egészen más volt. Több helyről is szóltak a madarak, és gyakran hallatták éles, territoriális hangjaikat is. Nem is kellett sokat várni, hogy az elsőt meglássam. Lőtávolon belül úszott el a les előtt. Nagyon örültem neki, öreg vízityúkból nem állok túl jól. De nem is kellett sokat várni a következő meglepetésre. Amint a madár eltűnt a les jobb oldalán, balról felhangzott egy másik vízityúk kiáltása. Erre az előbbi madár már meg is jelent ismét, de most jóval közelebb. Portré távolságban igyekezett a hang irányába jellegzetes bólogató mozgásával. Ej, ez aztán a jó lehetőség. Szeretem, amikor a madarak ennyire közel kerülnek. A hím tyúk (Milyen fura szókapcsolat. :)) eltűnt a balomon. A hangját hallottam egy darabig a les mögötti gyékényesből. Kereste a riválisát, de minden bizonnyal nem találta, mert elhallgatott. Aztán kisvártatva a szomszédból ismét felhangzott egy vízityúk éles hangja. Erre madaram újra feltűnt. Megint jobbról érkezett, és ismét elúszott előttem. A pruttyogásából ítélve körülnézett a les mögött, de nem járhatott sikerrel, mert jött is vissza, és célba vette a szemközti gyékényfoltot. Ahogy felpillantottam, hova is tart, szemből észre vettem a közeledő másik madarat. Félúton találkoztak. Faroktollaikat szétterpesztették, és a fekete-fehér mintázatot a másik felé fordítva forgolódtak egymás körül. Látszott, hogy nagy a feszültség, de csak kerülgették egymást. A jelenetet látva arra számítottam, hogy összeugranak, de nem így történt. A fenyegető pózt megtartva mindegyik visszaúszott a saját területére. Hát tavasz van, kakaskodnak a tyúkok. :) Miközben a vízityúkokkal voltam elfoglalva, nem is vettem észre, hogy a már ismert hattyú a les mellé keveredett. Egészen közel volt, önfeledten táplálkozott. Amikor a fejét a víz alá dugta, ráfordultam az objektívvel. A közeli helyzet miatt különös volt a látvány. Főleg a csőre lepett meg, mint egy jó ráspoly. :) Egymás után emelte ki a víz alól a finom hínárdarabokat. A hattyútól azonban el kellett fordulnom, mert a szemben lévő gyékényfolt felől hangos trillázás és csobogás hallatszott. Kis vöcsök iramodott meg felém. Szerencsére szakaszosan tette, így a második nekirugaszkodásra már én is odaértem. Jellemző viselkedése ez a revírjüket védő kis vöcsköknek, de mivel nagyon gyorsak, és legtöbbször teljesen váratlanul futnak, ezért eddig mindig lemaradtam a jelenetről, bár többször láttam már. Így talán érthető, hogy izgatottan néztem gyorsan vissza a memóriakártyára került pillanatokat. A madár elég dühös lehetett, mert pár másodpercig még felfújva magát forgolódott a vízen. Nem tudtam mire vélni a vöcsök kirohanását, értetlenül néztem körül, amikor a lestől távolodva a víz alól felbukkant egy másik madár is. Aha, szóval a szomszéd tiltott területre lépett. De úgy látszik a házigazda hamar lenyugodott, mert amint látta, hogy a határsértő gyorsan távozik, megrázta magát, és egy bukással már el is felejtette a történteteket. Egészen közel került hozzám, úgy látszik ez egy ilyen nap. :) Így azért egészen másként fest a kis vöcsök. Van már jó pár közeli felvételem róla, de minden egyes újabb találkozásnak nagyon tudok örülni. És amikor elülnek a hullámok, kisimul a víztükör, és a fotós a madár szemébe néz, na az egy olyan pillanat, amiért érdemes ezt az egészet csinálni. A vöcsök miután jól megnézte magának az objektív lencséjét, persze magamra hagyott. Az "éppen" távolságban szaladó szárcsa után már csak hanyagul utánadobtam egy sorozatot, mára azt hiszem megteltem élménnyel. Remélem ismét megtaláltam a fonalat...

              

   Sűrű pára fedi be a tavat. A hajnali szürkület szinte átláthatatlan. A reggeli víz hangjai azért elérnek a leshez, így ha nem is látom, legalább hallom hogy mi történik. A napkelte előtti szürkeség lassan színt vált, a napsugarak szép sárgára festik a víz fölött áramló páraréteget. Ebben a sárguló tejfölben végre mozgást is látok. Vízityúk sziluettje bontakozik ki előttem. A szokottnál gyorsabban igyekszik, majd hirtelen futásnak ered. Biztosan túl közel jött a szomszéd, mert a hangokból ítélve kisebb csete-paté alakult ki a les mögött. A vízityúkok elcsendesednek, egy darabig megint csak a köd gomolyog a víz fölött. Egyszer csak, nem is értem honnan, egy vöcsök terem előttem. De mindegy is, a lényeg, hogy itt van. Kicsit nézelődik, majd kinyújtott nyakát a vízre fektetve rekedtes hangján szólni kezdett. Szinte ugyanekkor a másik irányból is megjelent egy vöcsök. Egymás felé úsztak, és táncolni kezdtek. Olyan volt, mintha nem is a tavon történne mindez, hanem valami képzeletbeli helyen. Semmi sallang, csak a felkelő nap finom fényeiben táncoló madarak. Szép kecses mozdulatok, de ez már nem az a hosszú tánc, amit egy hónappal ezelőtt láttam. Szolid romantika csupán, ami összetartja a költés idejére a párost. A táncnak hamar vége szakad, a vöcsköket egymás után nyeli el a köd. Az egyre erősödő fényben csak a vízityúk igyekszik a dolgára. Ahogy a nap egyre feljebb kúszik, a napsugarak úgy kergetik szét a víz fölötti párát. Hamarosan újra az ismerős tavon vagyok szép fénygömbök között, és az előttem mélázó kis vöcsökkel búcsúztatom a reggelt.

     

Május

   Egy ideje már nézegetem a tó bizonyos részein növekvő kányafű foltokat. A tervem erre az időszakra az, hogy a virágmezőben mozgó madarakat fotózzam. Az elmúlt évben kicsit megkéstem ezzel a tervemmel, idén több időt akarok hagyni magamnak. Mostanra szépen virágba borult az a rész, amit kinéztem, nem volt más hátra, minthogy a tutajt odakormányozzam. Az mindjárt látszott, hogy a növényzettel borított rész a kis vöcskök igazi területe. Rendszeresen jönnek-mennek a sárga virágok takarásában. A kócsagok is előszeretettel ácsorognak a virágok között, és halásznak is, ha a szerencséjük úgy hozza. Az első két próbálkozás ugyan ennél többet nem hozott, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy érdemes még erre a témára időt fordítani.

   

   ... A nap még nem kelt fel, de világos van már. A keleti égbolton csak néhány apró felhőfoszlány úszik, a pirkadati égbolt szépen színeződik. Rózsaszínes árnyalata kiválóan deríti a les melletti kányafűfoltot. Arra várok, hogy történjen valami. A hangulat egészen különleges. Az előtérben egyre több víziboglárka dugja ki kis, fehér virágfejecskéjét, a háttérben pedig szépen nyílik még a kányafű. A közelben hangosan kerreg valami, majd nagy kócsag fordul be elém. Nagyon közel van, vigyáznom kell, hogy ki ne szúrja a mozdulataimat. Szerencsém van, nem engem figyel, a reggeli érdekli. Lassú léptekkel halad el mellettem, közben meg-megáll. 1/10 a záridő, biztos kéz kell. Gyönyörű a madár, eszményi a környezet, a keleti égbolt színe pedig finoman festi a képet. Pár kattintás, és a kócsag tovasétál. Na, jól indul a nap...
... Felkelt a nap. A tóparti erdő fölé emelkedve a vizet is elérik már a sugarak. Az ellenfényes oldalt bámulom, valami hangulatos fotót szeretnék. Egy szárcsa mozog rendszeresen a jó irányban, de nehéz dolgom van, a gyékényes takarásából iramodik meg, és váratlanul szalad át előttem. Esélyem sincs reagálni. Ezt eljátszotta párszor, mindig lemaradtam. Majd egyszer, mintha megsajnálna, szép komótosan úszik a megfelelő helyre. Na már csak valami plusz kellene. Egy tollrázás pont megteszi. Az ellenfény teszi a dolgát, és a vízcseppek ragyogó gyöngyökké válnak. ...
... Egy ideje semmi nem történik. A les körül nagy a nyugalom, túl nagy. Talán szundítok egy kicsit, kevés volt a három óra alvás. Bambulok, tekintgetek jobbra-balra, küzdök az álmossággal. Hirtelen szárnysuhogás, közeli csobbanás. Mi érkezett? Cigányréce ül előttem a vízen. Nagyon közel van, teljesen kitölti a keresőt. Ritka pillanat, ébresztő gyorsan! Párat kattintok, nem a legjobb helyre szállt le. Sebaj, a madár szépsége, közelsége extra élmény ma reggelre, garantált áloműző...
... A kányafüves mélyéről hangos trilla hangzik fel. Aha, megérkezett a kisfőnök. Nem látom még, de a megmozduló növények elárulják. Sejtem, hogy hol fog előbukkanni. Belőttem a helyet, már az objektíven keresztül nézem. És egyszerre csak megjelenik a kis vöcsök. Kicsit messze van, megpróbálom valahogy a képbe illeszteni. Jó a környezet, mindenhol sárga és fehér virágok. Szeretem ezt a látványt. Aztán a vöcsök ahogy jött, úgy el is tűnt. Elnyelte a kányafű...

   

   Újra izgalmas időszak következik a tavon. Egyre több helyen bukkannak fel apró, pelyhes fiókák, szüleik kíséretében. Vártam már, hogy az elmúlt hetekben jellemző pangást feloldja az új nemzedék megérkezése. Napokkal előtte már lehetett észlelni a jeleket, így hétvégén két délutánt is a témának szenteltem. Az elsőt elvitte az időjárás, nem is érdemel több szót, ám a másodikon már történtek olyan dolgok, amik érdemesek a megemlítésre. A környezetben is változás történt, ugyanis elvirágzott a kányafű. A szép sárga körítésnek tehát erre az évre búcsút mondhatok, de úgy tűnik, hogy a virágpompának még nincs vége. A víziboglárkák egyre többen borulnak virágba, és ez úgy tűnik egy ideig még eltart, úgyhogy a tutaj helyzetén egyenlőre nem változtattam. Pláne, hogy a korábbi évek megfigyelései alapján a szárcsafiókák előszeretettel járták ezeket a területeket. Rájuk vártam tehát most is. Ebben nem is kellett csalódnom, meg is érkeztek. A les melletti gyékénysávban feltűnt egy szárcsacsalád. Mindkét szülő kísérte a 4-5 fiókát. Groteszk kinézetük már annyira csúnya, hogy szép. :) A szülők folyamatosan etették hangosan sípoló utódaikat. Nagyon örültem a közeli lehetőségnek, de volt a dolognak egy szépséghibája. Míg az öregek a vártnak megfelelően rendszeresen beúsztak a virágmezőbe, addig a fiókák csak a gyékénysáv széléig merészkedtek. És az helyett, hogy az etetés szép, nyílt helyen történt volna, a szülők a finom falatokkal minduntalan visszatértek a kissé kusza környezetben várakozó csibékhez. Persze érthető a kicsik ösztönös óvatossága, hiszen rendszeres a rétihéja őrjárat a víz fölött. Úgyhogy ezúttal meg kellett elégednem a nyílt helyen tollászkodó öreg madárral. Remélhetőleg pár nap alatt kicsit felbátorodnak majd a fiókák, és lesz némi változás ezen a téren. Meglátjuk...

      

Július

   Két hónap után tutajoztam egyet. Az elmúlt időszakban többször sétáltam a tóparton, és szép lassan megérett bennem a fotózás gondolata, így úszó lesemet ismét helyzetbe hoztam. Hűséges lesem az egyik belső öbölben vészelte át a viharokkal tűzdelt időszakot. Szerencsésen, a nádfalba beékelődve, sértetlenül úszta meg a sokszor viharos erejű szeleket. Persze a két hónap alatt sok minden megváltozott. A víz jelentősen leapadt, és a madármozgás is csökkent, láthatóan pangás van jelenleg. De a les elé betévedő egy-egy madár talán jelent valami esélyt. Nem volt kánikula, ki is használtam, és egy délutáni lessel indítottam. A vízszintből nem túl jó a látvány. A récék javában vedlenek, ezért a víz tele van tollakkal, és a hínár is sok helyen kikandikál már a víz alól. Nem baj, ha már itt vagyok, várok. Vártam egész délután, nem sok minden történt. Az egyedüli izgalmakat a közelbe beúszó hattyú gúnár adta. A sekély vízben tollászkodni kezdett. Szépen verdesett a szárnyaival, és rendezgette tollait. De a szép pillanatoknak hamar vége szakadt. Nyugat felől gyorsan tornyosuló felhők takarták el a naplementét, jobbnak láttam én is hazamenni...

   

   Ezzel aztán vége is szakadt a harmadik tutajos szezonnak, más dolgok kezdtek foglalkoztatni. Hűséges, sok élményt adó úszó lesem jó időre parkolópályára került…