Kellemest a hasznossal - Madáretetős fotózások

                                    


Kellemest a hasznossal - Madáretetős fotózások

   Honnan is kezdjem? Ha kicsit nagyképű akarok lenni, akkor úgy kezdeném, hogy a természet szeretetét az anyatejjel szívtam magamba. Tulajdonképpen nem is állnék messze az igazságtól, mert egész életemet, beleértve gyerek és felnőtt koromat is, végigkíséri a természet közelsége, és ezen belül a madarak szeretete. Madarász vagyok. 11-13 évesen már egyedül barangoltam a környék erdeit, lestem madarait. Lelkesen vezettem madarász naplóimat. Volt időszak, mikor semmi más nem érdekelt. Az iskola és a ház körüli teendőim után én már a határban jártam. Ezt csináltam hétvégén, tanítási szünetekben, szóval mindig. És egy vérbeli madarász télen sem hagyja cserben kedvenceit. Akkoriban a disznóvágásokból nem volt hiány. Mindenki tudta már, hogy a háj az természetesen engem illet. Szépen kiporciózva ezzel kezdtem etetni a madarakat. Most is emlékszem azokra az élményekre, amikor nagy fakopáncs és szajkó járt be rendszeresen az udvarunkba, hogy éljenek a felkínált lehetőséggel. A madáretetős szokásomról ma sem tettem le. Azt hiszem a hájas időszak óta nem telt el úgy tél, hogy ne etettem volna a madarakat. Annyi különbséggel, hogy az utóbbi pár évben leskunyhó is kerül a madáretető mellé.
   Az első etető melletti fotós próbálkozásaim 2007-08 telén voltak. A téli szünetet a családdal mindig Tolnanémediben töltjük. A többnapos ünnepet kihasználva én általában fotózni is szoktam. Akkor a fő célpont a madáretető volt. A háznál mindig akad valami hulladék deszka, rossz ólajtó, miegymás. Ezekből a fantasztikus alapanyagokból készült el első lesem. Inkább hasonlított egy kerti budira, mint becsületes leskunyhóra, de az élmény, amit adott, feledhetetlen volt. Minden évben figyeltem a madarakat az etetőn, de soha nem ilyen közelről. A sürgés-forgás, a szárnyak közeli suhogása teljesen felvillanyozott. És mindez az orrom előtt történt. A karácsonyi hangulatban balkáni fakopáncs, csuszka, és cinegék kerültek elém. Meghatározó élmény volt! A következő télre már kész tervekkel készültem.
   Munkám során is foglalkozom madáretetéssel. Nagy teljesítményű önetetőkkel évek óta etetünk telente Baranya különböző tájain. A Mecsekben felállított etető mellé az évben leskunyhót is építettem. De nem is akármilyet. Erre a szezonra le kellett cserélnünk az etetőinket, mert az idő vasfoga, vagy ha nem is az, de a korhadás több helyen kikezdte a deszkákat. Egy újabb telet már nem mertünk velük bevállalni, ezért Gyuri barátommal újakat gyártottunk. Az etetők saját fejlesztésűek. Ketten találtuk ki és építettük őket. Kb 30 kg napraforgó fér beléjük, és önetető rendszerük miatt nem kívánnak napi ellenőrzést. Akár több hétig is kitart a bennük tárolt etető anyag. Szóval csere volt. De a kiöregedett etetők faanyagát én félretettem, és ezekből készült el a kis leskunyhó. Kívülről nem volt túl nagy, de belül legalább jó szűkre sikeredett. 1x1 m alapterületű és a háztetőszerű csúcsánál mérve 1,3 m belmagasságú lett. Annyira jól sikerült, hogy ugyan minden évben kellett kicsit javítani, de még így 3 év után is jól használható. (Nem dől össze.:)) Amikor csak időm engedte, kint ültem és fotóztam. Egyszerűen fantasztikus volt. A Mecsek lábánál kiszemelt hely is jól bevált. A sok madár segített abban, hogy a leskunyhóból való fényképezést alaposan begyakoroljam. A friss tapasztalatok alapján azonnal tudtam módosítani a beszállók helyzetét. Egyre jobb fotók készültek. Igaz, hogy gyakori, közönséges fajok voltak az alanyaim, de ez engem cseppet sem zavart. Korábban nem is remélt képeket sikerült készítenem róluk. Vörösbegy, meggyvágó, zöldike, szén- és kék cinege. Leginkább őket sikerült lencsevégre kapni. Ez volt a 2008-09-es tél. Ekkor készítettem az első valamire való madárfényképeimet, holott mér 8 éve foglalkoztam természetfotózással. A motiváció többszörös volt. Újra élhettem gyerekkori élményeimet. A kis kedvenceimet testközelből figyelhettem, fotózhattam, újra éledt bennem gyerekkori önmagam. A másik inspiráló vonal a BirdPhotography.Hu weboldal 2008-as indulása volt. A speciálisan a madárfotózásra kihegyezett képfeltöltős, értékelős közösségi oldalhoz az elsők között csatlakozhattam. Az itt szerzett ismeretek, a fotós társak képei olyan húzóerőt adtak ezen a téren, hogy az innen számított két év alatt legalább annyit fejlődtem a fotózásban, mint előtte nyolc év alatt. Azóta a BirdPhotography. Hu-t fenntartó csapat tagja is lettem, de ez már egy másik történet. Egy szó, mint száz ez a tél volt az, ami lökést adott nekem a madárfotózásban. A tél végét más türelmetlenül várja, én viszont egy kicsit szomorú voltam, hogy egy évet kell várnom ismét, hogy az etetőn sürgölődő madarakat fotózhassam.
   Persze ez az év is eltelt, és új ötletekkel vetettem magam a 2009-10-es szezonba. A helyszín nem változott, de a fotózott fajok száma csak gyarapodott. Köszönhető ez annak, hogy ezt a telet már beüvegezett lesből fotóztam végig. A madárfotózásban elterjedt tükrös üveget én is használni kezdtem, és ez lehetővé tette, hogy a félénkebb madarak is a lencsém elé kerültek. A napraforgós etető mellé beüzemelésre került egy harkályos fa is. Hájjal, faggyúval sikerült beetetni közép és nagy fakopáncsot. A tél végére már állandó vendégeim voltak. Illetve ezen a télen fotóztam először a karvalyt. Sokat kergettük egymást a les körül. Szinte mindennap megjelent a könnyű préda reményében. Megesett, hogy akkor vágott éppen be, amikor én az etető körül szöszmötöltem, és centiméterekkel a lábam mellett suhant el, vagy egy esetben, hasonló helyzetben a les mellett voltam, amikor a tőlem egy méterre lévő beszállóágra szállt le, és pár másodpercig még szemeztünk is, mire továbbállt. A tél végére azért róla is sikerült képet készíteni. Egyetlen hiányérzetem volt csak. Mivel az etető egy több hektáros bokros közepén volt, rengeteg fenyőrigót láttam az egész szezon alatt, amik a vadrózsa és galagonya termésén teleltek át. Bár folyamatosan az etető körül is mozogtak, és még alma is volt a felkínált eleségek között, fotót nem tudtam róluk készíteni.
   Összességében nagyon elégedett lehettem, és új tervekkel, ötletekkel készültem a következő télre. Helyszín keresése, új, mobil kunyhó készítése, volt teendő bőven. Ekkor történt, hogy az ősz folyamán egy fenyvesben búbos cinegébe botlottam. Ez a találkozás teljesen felborította eredeti elképzeléseimet, és a 2010-11-es telet a búbos cinege fotózásának szenteltem. Ismét hatalmas élménnyel gazdagodtam. Ennek a télnek a tapasztalatait a "Búbos cinege az objektív előtt" című fejezetben külön már leírtam. Arról viszont ott nem esett szó, hogy ezen télen még egy helyszínen tudtam énekeseket fotózni. Az egerészölyves les mellé, unaloműzőnek készítettem egy féltetőt, ami alá rendszeresen szórtam napraforgó magot, kimondottan a földön táplálkozó madarak számára. Így amikor üres óráimat töltöttem az ölyvekre várva, addig is fotózhattam az ide szoktatott kismadarakat, leginkább tengeliceket.
   Ennek a beszámolónak az írásakor már három teljes etetős szezont fotóztam végig. Mindvégig nagyon élveztem, még akkor is, ha sokszor csak gyakori fajok kerültek a fényképező elé. A madáretetés öröme, és a sikeres fotózás élménye, ötvözve feledhetetlenné teszik az ott töltött órákat. De még vannak megvalósítatlan ötleteim, még vannak nem fotózott madárfajok. Így hát biztos vagyok benne, hogy újabb és újabb madáretetős fotózások következnek majd, mert egyszerűen madarat etetni jó!