Sasok a réten

                                                        


Sasok a réten

   Munkám révén hosszú ideje foglakozom a rétisasok védelmével. Ismerem fészkeiket, figyelem költési, fiókanevelési szokásaikat. Azon munkálkodom, hogy életük minél zavartalanabb legyen. Természetesen madárfotósként is régóta foglalkoztat a faj, de a sasok fotózása nem gyerekjáték. Egyrészt fokozottan védett fajról van szó, ami már önmagában odafigyelést igényel, másrészt az egyik legóvatosabb madár, nem egyszerű a közelébe férkőzni. Persze tudom, hogy ma már léteznek a rétisasok fotózására kialakított, bérelhető leshelyek, de az nem az én utam. Magam akartam kijárni a rétisasfotóhoz vezető utat. Ehhez a helyszín már pár éve körvonalazódott. Valahol a Dél-Dunántúlon van egy halastó, ahol minden ősszel, egészen a tél elejéig látványos sasgyülekezés történik. Az intenzív halgazdálkodás része az őszi lehalászás. A lecsapolt tómederben rekedt halak a rétisasok könnyű táplálékai. Ez a lehetőség pedig vonzza a madarakat. Az első próbálkozásom ezen a helyszínen a 2013-14-es télen volt, amikor egy rövid ideig számos madár tartózkodott a területen. Egy gyorsan összeeszkábált nádkunyhóból próbáltam összehozni valamit, persze sikertelenül. Közel nem jutottam a sasokhoz. A folytatásra két évet kellett várnom, mire minden körülmény összeállt egy komoly rétisasprojekt elindításához.

2014-15-ös tél

   Az egy hetes eső után szombatra csapadékmentes időt jósoltak. Ez ugyan be is vált, de a hajnali sötétséget az eső helyett hatalmas köd tette átláthatatlanná. A kunyhóhoz vezető ösvényt szó szerint lábbal kellett kitapogatnom, de azért időben és szerencsésen megérkeztem. Nagy nap ez a mai. Egy hónapi szoktatás után ez az első alkalom, hogy kipróbálhatom a saskunyhót. Kicsit nagyképűen így neveztem el. Már nagyon vártam ezt az alkalmat, hogy láthassam, hogyan járnak a sasok, járnak-e egyáltalán, meg mi is történik valójában a les előtt. A ködszitálós vaksötétben befészkeltem magam a kunyhóba. Nagyon nehezen virradt. Az első hang, ami életről adott jelet, egy szarka csörgése volt még félhomályban, majd mikor már látni is lehetett valamit, egy csapat holló bukkant ki a szürkeségből, és átrepülve a terület fölött leültek a szélső száraz fára. Vártak. Egészen addig, amíg az első szarkák elkezdtek potyogni az etetőtérre. Ez volt a jel, a hollók is megmozdultak. Hirtelen mozgalmassá és hangossá változott a környék. A hollók korrogva, a szarkák csörögve jöttek-mentek, meglepték az etetőteret. Jó volt látni a sürgölődést, de a fotózásra még nem is gondolhattam, a köd teljesen rátelepedett a kis rétre. Ám ekkor egy újabb hang vegyült az eddigiek közé. Hangos „kli-kli-kli” kiáltás volt. Bele is borzongtam egy kicsit, hiszen ezért jöttem. Rétisas landolt a szélső száraz fán. Micsoda hatalmas teremtmény! Már sokszor láttam, de mindig lenyűgöznek impozáns méretei. Nézelődött, figyelte a réten már tobzódó madársereget. Egy öreg madár volt. Azt hittem hosszú várakozás következik, de nem így lett. A sas lerúgta magát az ágról, és egy kanyarral a rét másik oldalán lehuppant a földre. Kicsit oldalt volt, de láttam a fejét, amint meredten figyeli a hollókat, szarkákat. Pár perc után néhány szárnycsapással megint közelebb szállt, onnan pedig határozott léptekkel besétált a lakmározó tömeg közepébe. Nem akartam elhinni. Annyi tervezés, meg álmodozás után az áhított madár ott állt előttem húsz méterre. A többi madár gyakorlatilag eltűnt a magas fűben, de a sas délceg termetével mindenki fölé magasodva a fű között is szépen látszott. Nagy pillanat volt ez. Szép öreg madár, hatalmas sárga csőrrel. Rég éreztem már ilyen izgalmat, a kezem is beleremegett. Akkor nyugodtam meg én is, amikor ez a hatalmas állat elkezdett enni. Biztos voltam benne, hogy nem először járt itt. Kb negyedórai táplálkozás után ugrott fel a levegőbe, amikor a száraz fán már másik két rétisas várakozott. Amazok fiatal madarak voltak, kíváncsian vártam, ezek után mi fog történni. A sasok azonban egyelőre nem mozdultak, de volt más fotózni való bőven. A zsigerek mellett ugyanis megjelentek a dolmányos varjak, és a szarkákkal egymást váltva a kunyhóhoz közeli beülőt is többször használták. Jól gondoltam, ugyanis számítottam rájuk, ezért raktam ki az ágat, így megszülettek az első fotók is a két fajról. A sasok a fán közben mozgolódni kezdtek, és az egyik fiatal madár ledobta magát. Már azt hittem, landolni fog a földön, de csak áthúzott a rét fölött, és egy kanyarral ismét a fára ült vissza. Na, hova ez az óvatosság? Sebaj, maradtak a varjak, szarkák, és a hollók. Már jól a délelőtt közepén járt az idő, mire lett annyi fény, hogy a fekete madarakat röptükben is megpróbáljam elkapni. Volt lehetőség bőven, hiszen folyamatosan cserélődtek a placcon, így midig csak az érkező hollókat kellett lekövetnem. Kisebb riadalmat okozott közöttük a másik fiatal rétisas, amikor ő is tett egy tiszteletkört. Sajnos ő is csak átrepült. Erre volt még példa többször a nap folyamán, de arra nem mutattak hajlandóságot, hogy a földre is leszálljanak. Persze azért nem unatkoztam, a többi madár elegendő fotótémát adott. Na meg az a róka is csak fokozta az izgalmakat, ami egyszer csak megjelent a réten. A magas fűben egyenesen a zsigerekhez ment. Felkapott pár falatot, majd amerről jött, arra távozott is. Ezzel körülbelül véget is ért a nap fotós része, egy a közelben elhaladó kistraktor elzavarta a madarakat. Megragadtam tehát én is az alkalmat, hogy kiürült a rét, és észrevétlenül leléptem. Nagyon boldog voltam. Sast fényképezni, közelről megfigyelni nem egyszerű feladat, de úgy érzem, most jó úton vagyok.

                      

   Gyönyörű csillagos, tiszta ég fogadott, amikor kiszálltam az autóból. Zavartalan napkelte ígérkezett, így siettem, hogy minden rendben legyen pirkadatra. Ám hamar rájöttem, hogy a derült ég ebben az évszakban már hideget is jelent. A lábam alatt ropogott a fű a saskunyhó felé vezető ösvényen. Fagyott hajnalban. Az egy héttel ezelőtti sasos élmények nagyon felvillanyoztak, ezért igyekeztem mindent gyorsan elrendezni, indulhat a nap. A kunyhó sötétjében csak szép lassan bontakozott ki a táj. Először csak a fák égbolt előtti sziluettje látszott, majd egyre több részletet lehetett felfedezni a rétből is. A félhomályban egy fekete rigó ébredt fel először, majd az első holló is megérkezett még bőven napkelte előtt. A néma csendet mély korrogása törte ketté, amint átrepült a terület fölött. Ahogy teltek a percek, a rét szélén álló száraz fára egyre több madár ült fel, de csak várakoztak. Azután indult csak be a nagyüzem, miután az első szarkák leszálltak a zsigerre. Erre a többi madár is összeszedte a bátorságát, és egymás után szálltak le az etetőtérre. Csak az a két rétisas ücsörgött továbbra is a szélső fán, amik időközben megérkeztek. Jól van, csak nézelődjetek, van még időnk. Nem bántam, hogy a sasok kicsit lusták, volt fotótémám. A placcon már ölyvek versenyeztek a hollókkal, hogy ki tudja a jobb falatokat a másik elől elhappolni. A felkelő nap halvány fényében szépen mutatott az egyikük, amint éppen a kialakult helyzetet méltatta. A dolmányos varjak is megérkeztek. A közelebbi beülőt többször használták, ennek kimondottan örültem. De a fő attrakciót a hollók nyújtották. Sokan voltak, több madárról is készült kép a beülőkön. Közben sajnos a sasok leléptek, így maradt a küzdelem a fényhiánnyal és a beszálló hollókkal, ugyanis befelhősödött az ég, így a délelőtt nem azt a napos képet mutatta, mint amit a csillagos hajnal ígért. De az egymás után érkező hollóknak nem tudtam ellenállni, röpképeket próbáltam készíteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A sasok ezen a napon elmaradtak. Vagyis napközben ugyan visszajöttek, és egy másfél órát ücsörögtek még a száraz fűzfán, de leszállni ezúttal nem akaródzott nekik. Szépen végignézték, ahogy a szarkák, varjak, hollók, ölyvek alkotta csapat eltakarítja az utolsó ehető falatot is. Hát ez van, nem volt értelme tovább maradni.

           

   2015. november

   Novemberi hideg hajnal van. Csillagos az ég, a fű deres. Kicsit fáztam is a kunyhóban, míg a virradatra vártam. A sötét most nem annyira átláthatatlan. A vékony sarlójú hold halvány fénye elegendő ahhoz, hogy a táj formái látszódjanak. Csendben szemlélődök a kunyhó sötétjéből. A hajnali szürkület is hangtalanul érkezik, semmi nem utal arra, hogy madarak lennének a közelben. Aztán nem sokkal a napkelte után elindulnak a történések. Teljesen váratlanul, és hangtalanul egy egerészölyv húz be a les elé. Egyből a táplálékra veti magát. Kicsit később egy társa is megérkezik, aki szerencsére kicsit komótosabb, vár még. Így róla készülnek a nap első képei. Hamarosan a szarkák is megérkeznek. Néma csendben potyognak az égből, és pár perc leforgása alatt, 15-20 madár is mozog a les előtt. De semmi hangzavar, amit az előző két fotózás alatt megszoktam. Mindenki néma csöndben falatozik, fel-felrebbennek, elhangzik egy-egy csörgés ugyan, de az első holló is szó nélkül landol közöttük. Aztán szép lassan bemelegszik a társaság, és kezd összeállni az eddig oly jellemző hang egyveleg. Csörgő szarkák, károgó dolmányos varjak, korrogó hollók, és kiáltozó ölyvek. Jó ezt a lesből hallgatni. Ez a zsongó madártömeg egyszer aztán mintha villám csapott volna közéjük, hirtelen felrebbent, és szinte azonnal a kunyhó mögül egy hatalmas árnyék suhant végig a réten. Megfeszült a pillanat, mert az árnyék gazdája is megjelent a látótérben. Rétisas siklott át elég alacsonyan a kunyhó fölött, fordult egyet, majd nagytotálban leszállt a rét közepére. ÁÁÁÁÁ! Itt van. Ezt nem csak a szememmel láttam, de minden tagomban éreztem. Feszül az ujjam az exponálógombon, és a torkomban dobog a szívem. De nem volt ok igazán az izgalomra. A sas kémlelte a terepet pár percig, majd szép nyugodtan besétált az etetőtérre. Fenséges madár. Az etetőanyagot ezúttal kicsit közelebb raktam ki, a sas nem volt messzebb 17-18 méternél. Csodálattal figyeltem minden mozdulatát. Az elriadó szarkák, hollók időközben visszatértek. A földön ülő sas már nem annyira félelmetes számukra. A táplálkozó slepp látványára aztán a réti sem habozott tovább, nekiesett a tápláléknak. Közel negyven percen keresztül volt előttem. Kigyönyörködtem magam alaposan. Miután a sas megtömte a begyét, felszállt a szélső száraz fűzre, és onnan nézte végig a délelőtt további eseményeit, amik zömében a hollók körül zajlottak. Az egyre szebb napsütésben jól tudtam a röptüket követni, hát velük múlattam az időt, na meg azokkal a szarkákkal, amik időnként leszálltak a közeli beülőre. Kicsivel dél előtt aztán a rétisas megunta a nézelődést, és továbbállt. Ezt a pillanatot én is kihasználtam, és előbújtam a lesből. Fantasztikus reggel volt. Azt már csak otthon vettem észre, hogy a sas lábán gyűrű volt. A fotózás hevében fel sem tűnt. A zöld színű gyűrűt sajnos sár borította, a felirat így olvashatatlan volt. Remélem, találkozunk még, és talán akkor arra is fény derül majd.

              

   Ketten baktatunk a sötétben. Ezúttal velem tart barátom is. Bár egyedül szeretem járni a fotósok ösvényét, nem volt ez mindig így. Annak idején, közös kóborlásaink alatt, sokat tanultam kompozícióról, záridőről, mélységélességről és legfőképp hozzáállásról, hát én így hálálom meg. Szóval ezen a napon ketten várjuk a reggeli fényeket az amúgy sem túl nagy kunyhóban. Egyre később virrad, ez érezhető. Az éjszaka csöndje is lassan oszlik. Valahol egy fekete rigó ébreszt, és nagy sokára egy holló húz át a rét fölött, korrog egyet. Elkezdődött a nap. A gyülekező szarkák, hollók lepik el az etetőteret, kicsit később a dolmányos varjak is megjelennek. Szép kis forgatag kezdett kialakulni, amelybe az egerészölyvek is hamar becsatlakoztak. Szólnak a fényképezők, mert van mit fotózni, én a hollók és szarkák beröppenéseire koncentrálok. Ahogy telik az idő, egyre határozottabb bennem az érzés, ma nem lesz lehetőségünk sast fényképezni. A nagy madarak ezúttal elmaradtak.

             

2015. december

   A december nem sikerült valami mozgalmasra a sasos lesnél. A hónap elején és közepén is eltöltöttem egy napot a kunyhóban teljes eredménytelenséggel. A korábbi hónapok megszokott nyüzsgése után nagyon hervasztóan hatott, amikor még egy szarka vagy varjú sem mutatta magát egész nap. A sasokról persze nem is beszélve. A területen folyamatos volt a jelenlétük, mégis úgy tűnt, hogy elvesztették érdeklődésüket az etetőtér felé. Talán a tó hosszan tartó lecsapolása, az iszapos, sekély vízben visszamaradt halak, vagy a miattuk gyülekező rengeteg vízimadár izgalmasabb helyzetet teremtett számukra. Az év vége közeledtével mindezek ellenére úgy döntöttem kiülök még egy hajnalra, hátha megtörik a jég. A hetek óta tartó ködös, szutykos időjárás is változni látszott. Csillagos égbolt alatt szálltam ki az autóból, és indultam el a les felé. Annak ellenére, hogy korán keltem, a keleti égbolton már mutatkozott egy világos sáv, ami jelezte, hogy hamarosan itt a pirkadat, így igyekeztem, nehogy elkéssek. Jól is tettem, mert még bőven napkelte előtt mozgolódni kezdett a táj. A szemközti fán madarak gyülekeztek. Ez mindenképp biztató volt, kíváncsian vártam a folytatást. Hamar eldőlt, hogy azért ez a nap nem telik el fotózás nélkül. Az etetőtérre szarkák kezdtek el potyogni, közéjük pedig szinte azonnal egy egerészölyv is megérkezett. Sőt egy csapat dolmányos varjú is színesítette a társaságot. Nagy volt a nyüzsgés, jövés-menés. Főként a dolmányos varjak voltak aktívak. Egymást kergették, hajtották folyamatosan. A műsor sajnos nem tartott sokáig, 11 órára teljesen kiürült a placc. És a sasok megint távol maradtak. Nem egyszerű az már biztos, de ettől még nagyobb a kihívás, még nagyobb az ösztönzés a folytatásra.

     

2016. január

   Késve érkeztem. A hajnali ködszitálás ráfagyott mindenre, így tovább tartott az út a szokásosnál. Ráadásul a sűrű köd is lassított. De még így is sötétben bújtam be a kunyhóba. Hideg van. A les ablakán apró jégcsapok lógnak, de dolgozik az üvegfűtés, a teamécsesek hamar tisztára varázsolják az üveget. Mire pirkad, már tisztán látszik a rét. Legalábbis az a része, amit a vastag köd nem takar el. Amikor az első szarkák megérkeznek, még kékes árnyalatban látszik minden. Szeretem ezt az időszakot, kár hogy nagyon rövid ideig tart csak. Ahogy telnek a percek, a kékes árnyalatok egyre halványabbak, helyettük a köd szürkesége kezd dominálni. Majd úgy jó negyed óra múltán mintha enyhe szín kezdene megjelenni a háttérben. A köd ritkul, és talán az időközben felkelt nap fénye kezd derengeni a réten. Az ágon várakozó szarka tollazatán szemet szúr a dér. Már többször tapasztaltam hideg téli reggeleken, hogy a szabadban éjszakázó madarak tollára ráfagy a dér. Nem lehet egyszerű nekik a fagyos éjszaka. Ilyenkor felértékelődik bennem az a munka, fáradság, amit az etetésükre fordítok. Mire az első hollók megérkeznek, már egészen határozott, és nagyon különleges fény önti el a környéket. Az ő tarkója is deres. Olyan, mintha ősz lenne. :) Kora délelőttre aztán a köd kezdett feloszlani, de a dér még nem akart leolvadni a madarak tolláról. Úgy tűnik, ez őket cseppet sem zavarta, az etetőtéren nagy lett a forgalom. A délelőtt első fele el is telt. Csak varjúfélék jöttek. Már jócskán benne jártunk a napban, amikor az első ölyvek is leszálltak. Az elsők még viszonylag nyugodtan viselkedtek, majd mikor egyre többen lettek, mindenkinek sürgőssé vált a dolog. Szigorú nézések, és egy-két röpke csatározás is megesett. Az elsőnek érkezők közben már jóllaktak, és jobbnak látták, ha az indulatokat, teli beggyel, csak szemlélőként nézik, és helyet adnak az újonnan érkezőknek. De ahol sok ölyv gyűlik össze, ott bizony a pihenőhelyért is meg kell küzdeni. Ez náluk már csak így van. A közeli beülőre érkező madár ki is használta, hogy nyugalma volt pár percig. Hosszasan süttette magát a nappal, miközben széttárta szárnyait. Láthatóan élvezte, ahogy a napsugarak átmelegítik a tollazatát. A reggeli homályhoz képest, késő délutánra nagyon szép napsütés kerekedett. A hollók fekete tollazata csak úgy ragyogott. Korábban is jöhetett volna a napfény, mert így csak a kiürülő placcot sütötte. Lassan az utolsó ölyvek is elrepültek. Milyen érdekes, hogy mennyit küzdöttem az első ölyves fotóimért. Most pedig, ezekkel a képekkel, a kétszázadik egerészölyv fotó is felkerült a honlapomra. Sok fotó, sok élmény. Remélem egyszer majd a sasokkal kapcsolatban is elmondhatom ezt. Még akkor is, ha ezen a napon nem mutatkoztak a les előtt.

                 

   Nagy sajnálatomra a februári nagyon korai tavasz végül pontot tett ennek a szezonnak a végére. Viszont a ragadozómadárfotózás terén szerzett új élmények és új tapasztalatok meg is alapozták a következőt. Nem is volt kérdés, folytatás következett. A leskunyhót ősszel újra összeraktam. Időben, már szeptemberben kikerült a helyszínre, hogy mire a sasok megérkeznek, már ezzel a látvánnyal találkozzanak.

2016. október

   Izgalmas várakozással ballagok a sötétben az ösvényen. A saskunyhó felé tartok. Felhőmentes az égbolt, és az október eleji időpont ellenére meglepően hideg van. A fű ropog a lábam alatt, a hajnali köd ráfagyott. A kunyhónál már rutinból készülődök. A megszokott mozdulatok már a kezemben vannak, gyorsan el is készülök, hamar elrejt a kunyhó. Az én szememnek még sötét van, hát várom a pirkadatot. Aztán lassan kibontakozik előttem az ismerős látvány. Először a rétet övező fűzfák sziluettje, majd kis idő múltán a területen hagyott szénabálák is. Az éjszaka csendje is szétoszlik, a közelben szarka csörög egyet. Jóleső borzongás fut végig rajtam, elkezdődött. A szénabálákon szarkák és dolmányos varjak gyülekeznek. Egyre többen vannak, hirtelen azon kapom magam, hogy 30 fölötti szarka és 10-12 dolmányos varjú is mozog már az etetőtéren. Az ismerős hangzavar is kezd kialakulni, és a szürkék is hozzák a formájukat, megy a balhé a beülőn. Az egyik szénabálán hirtelen fekete madár tűnik fel. Egy fiatal vetési varjú nézett be. Nem nagyon tetszett neki a zsörtölődő szürkék társasága, hamar le is lépett. „Kár”, elnéztem volna még egy darabig. De nincs idő ezen morfondírozni, az etetőtéren nyüzsgő társaságot hollók rebbentették szét. Párosával érkeznek. Nem kell sokáig várni, már 8-an vannak előttem. Körbejárnak a földön, módszeresen táplálkoznak, és egyik-másik hangosan korrog a frissen érkezőknek. Sokat hallottam már, de ez a közelről érkező, mély hang, a les falán keresztül is mellbevágó. Közben a felkelő nap fénye szétoszlatta a gyenge ködöt, és a napsugarak elérték a tisztást is. A madarak közül páran kiváltak a zsibongó tömegből, és inkább napoztak a gőzölgő szénabálákon. Jó érzéssel dőltem hátra a lesben, és figyeltem a történéseket. Már csak egy valami hiányzott. A jelre vártam. Aztán a kunyhóbeli nyugalom hirtelen feszültséggé változott. Az etetőtéren összegyűlt madárcsapat egy szempillantás alatt felrebbent. Már tudtam, ez mit jelent. Pár másodperc múlva a réten hatalmas árnyék siklott végig. Rétisas húzott át alacsonyan a les fölött, majd szokásosan a szélső száraz fűzfán landolt. Hát itt van. Fiatal madár volt. Nagy érdeklődéssel figyelte a közben visszaszállingózó szarkákat. Az ujjam az exponálógombon, a szemem a keresőn. Meg kell történnie! A nagy madár nem is várat sokáig, elrúgta magát a fáról, és egyenesen a kunyhó felé szállt. Átrepült fölöttem, majd levitte a kunyhó tetejét, és egy kis kört téve leszállt a fűbe. Feszült pillanatok voltak. A sas nem volt nyugodt, néhány másodpercig figyelte a földön heverő finom falatokat, de aztán valamiért nem jött meg a bizalma, felugrott a levegőbe. Gyors sorozattal jutalmaztam a szép mozdulatot. Az érdeklődését azonban nem vesztette el, visszaült a fűzfára, és a közben megérkező öreg és egy másik fiatal rétisassal együtt szemlélték az etetőtérre visszaérkező varjúféléket. A bátorságuk viszont nem jött meg. Néhányszor átrepültek a rét fölött, megriasztva a lent táplálkozó sleppet, de a csoda nem ismétlődött meg. A délelőtt hátralévő részét a hollókkal, és a közben megérkező egerészölyvekkel töltöttem.

                 

   Egy hét telt el. Nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe az átélt élmény, és már alig vártam, hogy megint ott lehessek. Így hát szombat hajnalban ismét a réten tapostam a harmatos füvet. Miközben a kunyhó körüli előkészületekkel voltam elfoglalva, fejlámpám fényében valami villant a terület szélén. Négy fénylő pont, vagyis két szempár meredt rám a fűzbokrok mellől. Nem nagyon kellett találgatnom, két sakál volt az. A ténykedésemet figyelték. Az elmúlt pár hétben kétszer is láttam őket a réten fényes nappal. Remélem hamarosan objektíven keresztül is megnézhetem őket. De ezen már a kunyhóban ücsörögve gondolkodtam, vártam a hajnalt. A forgatókönyv nagyjából megegyezett a múltkorival. A napot a szarkák nyitották. Éppen csak akadt némi fény, ők máris meglepték a környéket. Velük múlattam az időt, míg a nagyobb szereplők meg nem érkeztek. Hollók és ölyvek riasztották szét időnként a kisebb varjúféléket, jó volt a mozgás. Az ölyvek egymással versengtek a jó helyekért, a hollók meg szép berepülésekkel, és folytonos bohóckodásaikkal szórakoztattak. Azonban a legnagyobbak ezen a napon nem mutatkoztak. A sasok ma hanyagolták a társaságomat.

       

   Macskabagoly huhogása kíséri a lépteimet, miközben a leskunyhó felé tartok. Nem kell sietnem, október vége felé már elég későn kel a nap. Lámpát sem használok, szép lassan ballagok a sötétben derengő ösvényen. Messzebbről egy másik bagoly is rákezdi, egymásnak válaszolgatnak. Jó hangulatot ad a két madár, már csak egy kis hideg kellene, hogy teljes legyen az érzés. Hajnali fagyra számítottam, de azt meg sem közelíti az enyhe levegő. Kíváncsian vártam, hogyan reagálnak erre a madarak. Az elmúlt napokkal ellentétben nem a szarkák kezdték meg a sort, egerészölyv volt az első vendég. A szénabála tetején landolt, és mielőtt a lényegre tért, jó hangosan szétkürtölte a véleményét. Sokáig azonban nem habozhatott, mert ez szinte jel volt a többi madár számára, megindult a szokásos siserehad. Hollók húztak át a terület fölött, megtéve szokásos biztonsági ellenőrzésüket. És velük egy időben a kisebb varjúfélék is jelezték táplálkozási szándékaikat. Érdemleges dolog nem is történt egy darabig, a fű elrejtette előlem az apróbb madarakat. Viszont a szénabálákon is volt mozgás rendesen, az ölyvek előszeretettel használták landolóhelyként. Ennek kimondottan örültem, mert valami ilyesmi volt a célom velük. Az ölyveket gyakran meg lehet figyelni a kaszálókon hagyott szénabálákon ücsörögve, így ez számomra egy jellemző momentum az életükből, amit mindenképpen szerettem volna a fotókon is viszontlátni. Ezzel elégedett is voltam. Nem úgy a többivel. Az etetőtér hamar elnéptelenedett, csak a hollók maradtak még egy darabig, így velük fejeztem be a napot.

     

2016. november

   Hideg téli szél csapott az arcomba, amikor kiléptem a ház ajtaján. A csillagos égbolt is csípős hajnalt ígért. Elmosolyodtam, mert ez mindig jó napot jelent a ragadozós lesnél. Ugyan ki akarna a meleg takaró alatt sokáig aludni vasárnap reggel, amikor a hideg leskunyhóban is kuporoghat madarakra várva. Bele is húztam, hogy minél előbb ott lehessek. Mire a helyszínen mindennel elkészültem, a keleti égbolton már világos sáv húzódott, ideje elrejtőzni. A kunyhóban sincs melegebb, a párával meg is gyűlik a bajom, egyből ráfagy az ablakra. Na de mire kell, megoldódik a probléma, akadálytalanul várhatom, hogy elkezdődjön a nap. A sziluettszerűen kirajzolódó fűzfára nagyobb madár ült föl. Vijjogó kiáltása végleg lezárta az éjszakát. Hajnalodott, és az egerészölyv kiáltozása nyomán megélénkült a környék. A szarkák is mozgásba lendültek, és hamarosan egy egész madárcsapat lepte el az etetőteret. Próbáltam fényképezni, hosszú záridővel svenkelni, de valahogy nem kaptam el a fonalat, így inkább nézelődtem, és a fényre várva előkotortam feleségem töltött lángosát. Na abban nem csalódtam. :) Miközben a tegnap esti vacsora ízei szépen felidéződtek bennem, a madarak sem tétlenkedtek. Remekül alakult a forgalom, és a szarkák közé a varjak, hollók és az ölyvek is megérkeztek. Alig csúszott le a lángosból az utolsó falat, amikor a száraz fűzön egy rétisas landolt. Na, innentől vált igazán érdekessé a dolog. Miközben a vékony ágon egyensúlyozó nagy madarat bűvöltem, hogy ugyan jöjjön már közelebb, egy hirtelen fordulattal egy másik sas landolt a les mellett. A távolság nagyon kicsi, 10-12 m, az objektív szinte karnyújtásnyira hozza. Tudom, hogy nem lát, mégis ösztönösen megfeszül mindenem, és próbálok mozdulatlan maradni, és minden exponálás után arra figyeltem, hogy meghallotta-e. Valószínűleg nem, mert nem foglalkozott a lessel. Lekötötte a szarkák ricsajozása, amik egyből visszatértek, miután a sas földet ért. Mikor határozott léptekkel megindult a táplálék felé, én is megnyugodtam, maradt a határtalan öröm, és a gyermeki csodálkozás. Gyönyörű, világos mintázatú, fiatal madár volt. Már az első falatokat le is nyelte, amikor a fán várakozó társa is felbátorodott, és leszállt mellé. Na, ez történelmi pillanat volt. Egyszerre két rétisas még soha nem tartózkodott a kunyhó előtt, amikor én is bent ültem. Nem is kell mondanom, a nyugalmam egyből elszállt, izgalmas percek voltak. Főleg, amikor támadt egy kis nézeteltérés közöttük "a ki is eszik most" kérdésben. Egy kis szárnyemelgetés után szétrebbentek, kapkodtam az objektívet jobbra-balra. Próbáltam azt fotózni, amelyik jobb helyre ült. A tuskó szépen kiemelte őket a kákacsomók közül, nem győztem betelni velük. Csodálatos, méltóságteljes madarak. Mindenféle beállításban készültek a fotók, tobzódtam, és élveztem a látványt. Érdekes volt látni a viselkedésbeli különbségeket. A világos színezetű madár sokkal erőszakosabb volt, így zömében ő táplálkozott. A másodjára érkezett példány pedig ide-oda ugrált, és próbált kisebb falatokat elcsenni társa elől, de amaz mindig meglegyintette, így kénytelen volt várni a sorára. Ezt én persze nem bántam. Az időközben egyre feljebb kúszó nap szép fényekbe vonta a rétet, a madarak körüli környezet is egyre szebbé vált. El se tudom mondani, mit jelentett ez nekem, valóságos csodaként éltem meg a helyzetet. Ha itt véget ért volna a nap, én már boldogan mentem volna haza. Ám akkor történt még valami. A les mögül érkezve, váratlanul, egy öreg rétisas landolt a földön, és rögtön utána egy másik fiatal madár is lehuppant mellé. Mi van? Négy rétisas volt hirtelen előttem. Csak tátottam a szám, és figyeltem, ahogy a két frissen érkező a még mindig javában táplálkozó világos színezetű sast bámulja. Hát ezt már nem bírtam ép ésszel felfogni. Micsoda reggel! A világos suhanc továbbra is tartotta a helyét a táplálék körül. A többinek egy-egy nagyobb falatot arrébb kellett cibálnia, ha enni akart. Összetűzések ugyan nem alakultak ki, egy szárnylegyintés, vagy egy határozott mozdulat elég volt közöttük, de a feszültség, és a legfiatalabb állat dominanciája érezhető volt. A próbálkozók ilyenkor arrébb rebbentek, (furcsa ezt leírni egy 2,5 m szárnyfesztávolságú madárnál) és a szénabálára is felugrottak. De úgy látszik, a várakozás sem megy olyan simán, a nagy hengerbála nem volt elég két sas számára. Végül aztán mindenki talált magának egy helyet, ahonnan nyugodtan nézhette az eseményeket. A szénabála jó helynek látszott, a legidősebb sas innen próbált időnként az érdekeinek érvényt szerezni. Amikor sikerült neki egy koncot elcsípni a többiek elől, azzal felugrott a bála tetejére. Persze a szarkák mindenütt ott voltak, folyton azon mesterkedtek, hogy elcsenjenek valamit előle. Az öregebb sas meg is unta, és miután pár nagyobb falatot megevett, feldobta magát a levegőbe, és felült a száraz fűzre. Őt a két középső, átszíneződő példány is hamar követte, így hárman nézték, ahogy a lassan egy órája falatozó világos társuk is befejezi a reggelijét. Miután ő is végzett, pár percig felült a bálára, de a szarkáktól neki sem volt nyugta, ezért a többiek után repült. Még egy darabig emésztettek így közösen a fűzfán, aztán a varjak és szarkák zaklatásaitól menekülve nyugodtabb helyet kerestek az emésztésre. Én pedig csak ültem a kunyhóban, néztem ki a fejemből, és próbáltam felfogni, hogy mindez valójában megtörtént. A közelre beröppenő szarkákról készült még portré, de a négy sas közelsége olyan állapotba hozott, hogy nem tudtam tovább koncentrálni, ezt az élménycsomagot meg kell emésztenem.

                     

   Újabb sasos kalandok reményében gubbasztottam a sötét kunyhóban. Mondanom sem kell, hogy az itt eltöltött legutóbbi les eseményei hosszú időre meghatározóak lesznek, és persze jó volna megint átélni az izgalmas perceket a nagy madarak társaságában. Az élmények újra és újra lefutottak előttem, amíg a reggelre vártam. A csillagos égbolt szép hajnalt ígért, de ahogy telt az idő egyre világosabbá vált, hogy ezen a reggelen semmilyen napkelte nem lesz, legalábbis látható formában. Pirkadatra masszív köd ült rá a rétre. A szénabálára érkező ölyv mögött is egybefolyt a szürke háttér. A szokásos forgalom a megszokott résztvevőkkel azért szépen kialakult, de említésre méltó esemény nem nagyon történt. A szarkák, varjak tették a dolgukat, a két ölyv meg szokatlanul nyugodtan tömte a begyét egymás mellett. Se fény, se esemény, se sas. Az etetőtérre beröppenő varjakkal múlattam az időt. Gondoltam, ha már ennyire nincs fény, akkor fokozzuk a dolgokat. Ha másra nem is, a művészkedésre tökéletes az időjárás. Így utólag látva, az események alakulása nagyon hasonlított az egy évvel ezelőttire.

   

   A gyanúm aztán be is igazolódott. Decemberben átadtam a helyet barátaimnak, hátha nekik is lesz sikerélményük. Ám a sasok mozgásában ugyanaz volt tapasztalható, mint egy évvel előtte. Nem mutatkoztak a les előtt. A szezon véget ért. A projekt beindításakor kitűzött célomat elértem, sőt annál talán többet is. Néhány pillanat erejéig részese lehettem a sasok életének. Ennél többet egy természetfotós nem is kívánhat. Talán csak még néhány sasfotót. :)