Két bő esztendő – Ölyvek minden mennyiségben

                                                        


Két bő esztendő – Ölyvek minden mennyiségben

   Az egerészölyvek fotózásával eltöltött öt egymást követő tél után a hatodik szezonra készültem. A kezdeti négy év nehézségei, kudarcai után egy sikeresnek mondható ötödik tél megadta a lendületet a folytatásra. Egerészölyves kollekciómat mozgalmas fotókkal szerettem volna bővíteni, ezért a hatodik télre ezt tűztem ki célul magam elé. A helyszínen, módszeren már nem kellett gondolkodni, csak ott folytatni, ahol a tavasz beálltával befejeztem. Annyiban módosítottam csak a dolgokon, hogy a leskunyhó mellé egy madáretetőt is állítottam. Így amíg az ölyvekre vártam, elfoglalhattam magam a napraforgóra járó madarakkal.

2014-15-ös tél

December

   November közepe óta etetek. Vártam már az első fotózást, a jelek alapján az ölyvek már mozgolódnak. A hétvégére beköszöntő ködös barátságtalan időjárás megadta az alaphangulatot, hiába, tél van. A hegyek felhőbe burkolóztak, a napot nem lehetett látni egész nap. De az etető körül zajlott az élet. A gyepen tengelic csapat mozgott. Néha beszállt egy-kettő az etetőre is, de zömében az elszáradt kórókon lógtak, és szedegették az apró gyommagokat. Az etetőnél a zöldikékkel próbálkoztam. Nagyon kevés volt a fény, a nehéz felhőkből néha esett is, de a ködszitálás folyamatos volt. Ügyesnek kellett lenni, hogy egy-egy éles kép is sikerüljön. Nem is nagyon volt sikerélményem, a legtöbb kép bemozdult lett a hosszú záridő miatt. Le is tettem róla, hogy a madáretető gyors forgalmával kezdjek valamit, ráadásul az ölyvek sem mutattak nagy érdeklődést. Hideg is volt, nem csoda, hogy mehetnékem támad. Erről azonban hamar lebeszélem magam. Kicsit távolról ugyan, de ölyv hangját hallottam. Nem sokára meg is láttam a delikvenst. A tisztás szélén felült egy fára, figyelt. Na, ebből még lehet valami! Fel is készültem az érkezésre. Pár perc után elrúgta magát, és megindult felém, már tűzkészen vártam. A landolás pillanatában eleresztettem egy sorozatot. Az első ölyv első landolása a szezon kezdetén. Egyből nem fáztam. A madár teljesen nyugodt volt, kényelmesen ült előttem, és méregette az eleséget. Közben a tisztás széli fára újabb ölyv érkezett. Erre az előttem lévő madár leugrott az eleség mellé, a második pedig azonnal követte. Kicsit szemeztek a földön, majd az első felkapott egy kisebb koncot, és elszállt vele, a másik ölyv pedig utána. Az egész talán öt perc alatt lejátszódott, én meg csak néztem ki a fejemből. Jó lesz ez a szezon, érzem!

     

   Így is alakult. Az első les alkalmával megfigyelt két madár stabilan tartotta a helyet, biztosan lehetett rájuk számítani. Szépen fogyott az etetőanyag, igaz, hogy a róka is rájárt. Két alkalommal is láttam fényes nappal az etetőtér körül sündörögni. Előbb-utóbb fotó is lesz róla, ebben biztos voltam. Na de a fő, hogy az ölyvek bejártak. És ami még nagyon jó, hogy teljesen nyugodtan viselkedtek, amikor az etetőtéren voltak. Általában egy gyors ellenőrzés után, ami egy gyors átrepülést jelentett a terület felett, egyenesen a táplálék mellé szálltak. Eleinte volt némi kakaskodás, vagy inkább kergetőzés ugyan. A domináns madár többször el akarta zavarni társát, de aztán helyre állt a béke, és egymástól pár méterre táplálkoztak. Miután megtömték magukat, az egyik madár rendszerint a számukra kijelölt helyre ült föl tollászkodni, és a csőrtisztítás szertartását elvégezni.

   

   Az elmúlt évek ölyves foglalatosságait végig kísérték a hollók is. Értem ez alatt azt, hogy mindig megjelentek az etetőhely környékén, korrogó hangjukat szinte minden fotózás alkalmával hallottam, de valahogy ez idáig nem sikerült összefutnunk. Sokszor támadt az az érzésem, hogy tudják, hogy a lesben ülök. Ez a szezon is hasonlóan indult velük kapcsolatban. Már az első etetéskor feltűnt a területen élő hollópár. A magasban körözve nézték végig, ahogy kirakom az eleséget. Tudtam, hogy bejárnak, és ezt egy nálam vendégeskedő barátom meg is erősítette. Bejöttek a hollók, amikor a lesben volt. Hát mondanom sem kell, hogy ez a tény egyből felerősítette a már évek óta bennem lévő vágyat, hogy a hollót közelről láthassam, fotózhassam. Az eset után nagy reményekkel indultam reggel. Elhatároztam, ma hollót fogok fotózni. Persze, ha ez így menne! Szóval kiértem a helyszínre, nem túl korán. A placcról már egy táplálkozó ölyvet ugrasztottam fel. Na, jól indul, ez sem jön ma már vissza. Kicsit bosszúsan elrendeztem a dolgokat, a friss etetőanyag is kikerült, én meg bebújtam a kis kunyhómba. Jöjjön a várakozás. A madáretető a kunyhó mellett, kicsit oldalvást áll, szinte csak széncinege jár, de az meglehetősen sok. Őket figyeltem. Egy-egy szajkó is beesett néha. Teleszedték a torokzacskójukat napraforgóval, és elrepültek vele. Ez a móka ment vagy két órán keresztül, ölyveknek nyoma sem volt. Néha a beszállófán megjelenő nagy fakopáncsra ellőttem párat, csak hogy a fényképező se unatkozzon. Aztán jó messziről holló korrogása hallatszott. Próbáltam kilesni az ablakon, de nem láttam. El is távolodott a hang. Maradt a cinegék sürgölődése, és az üres etetőtér bámulása. Nagyjából fél óra múlva újabb holló hang. Most már láttam is, ketten voltak, áthúztak a terült fölött, de mintha csak puszta véletlen lett volna, hogy pont erre jártak, eltűntek a hegygerinc mögött. Ez a jelenet aztán többé-kevésbé szabályos időközönként megismétlődött, még háromszor repültek át az etetőtér felett. Szinte biztos voltam benne, hogy ellenőrizték a környéket. Délután volt már, lassan lejárt az időm. Úgy tűnt, hogy ezen a napon sem lesz hollófotózás. Vagy mégis? Egészen közelről hallottam a mély korrogást, itt van! Hirtelen feszültté vált minden, gyorsult a szívverésem, érztem, ahogy tolult az adrenalin az agyamba. Kezem már a fényképezőn, egyik szemem a keresőn, a másikkal a terepet néztem. Hirtelen hangos szárnysuhogással két fekete madár fordult be elém a les mögül, tettek egy kört három méterre az etetőanyag fölött, és az egyik ráfordult a beszállófára. Már a keresőre koncentráltam, és amint megláttam a madarat, exponáltam. ÁÁÁÁÁ, üvöltöttem magamban! Előttem volt a holló! El sem hittem, a szemem előtt forgolódott a régóta vágyott madár. Gyönyörű, és hatalmas, mint egy ölyv akkora, szépen kitöltötte a képmezőt. És milyen szépen csillogott a fekete tollazata! Gyorsan felpillantottam, hol van a másik madár. De mivel az a fűben ült, inkább az előttem lévőre összpontosítottam. Figyelt, nézte a kunyhót, óvatosan exponáltam, egyesével, nehogy meghallja a zár hangját. De nem úgy tűnt. Előredőlt, és hangos korrogásba kezdett. Ez ilyen közelről valami egészen hihetetlen élmény volt! Hátborzongató és egyben mellbevágóan hangos. Nehezen tértem magamhoz. A madár még figyelte egy darabig a lest, olyan átható tekintettel nézett, hogy nem szabadultam attól az érzéstől, tudja, hogy a lesben ülök. De a kunyhó felől nem mozdult semmi, lapítottam, amennyire tudtam, csak a fényképező dolgozott rendületlenül. Látszott, hogy a holló lenyugszik, figyelme már a földön heverő táplálék felé terelődött. A fűben nézelődő társa is közelebb ugrált, így ő is a földön landolt. Még neki sem álltak a táplálkozásnak, mikor váratlanul egy ölyv szállt le közéjük, egyenesen a zsigerre. Nem nagyon riadtak meg egymástól, csak én lepődtem meg, de nagyon. Hirtelen sok lett a látnivaló. Nagyon mókás volt, ahogy a hollók próbálták az ölyv elől elszedni a falatokat. Az látszott, hogy más érdekli a két fajt. A két holló a belsőség közti zsiradékot tépkedte, próbáltak minél többet a torokzacskójukba tömni. Amikor már nem fért bele több, el is repültek vele, az ölyv meg marad, és tépte-nyelte a falatokat. Miközben az ölyv jóllakásig tömte a begyét, én jóleső megelégedettséggel néztem vissza az elmúlt percek történéseit a fényképező kijelzőjén. Nehéz szavakba önteni, amit ilyenkor az ember érez. Igazán talán csak az tudhatja, aki már átélt hasonlót. Mindenesetre nekem akkor már szebb volt a világ!

      

   Az ünnepek közeledtével még kiszaladtam a leshez, hogy ne csak otthon legyen terített asztal, hanem kedvenc tollasaim se szenvedjenek hiányt semmiben karácsonykor. És mivel kaptam a családtól egy nap kimenőt az ünnepi készülődés közepette, hát az etetők feltöltéséből egy egész napos fotózás kerekedett. Az egész napos egy picit mondjuk túlzás, mert már volt vagy fél tíz, mire kiértem. De hova is siessek? Ilyenkor úgyis mindenki rohan. "Mindenki nyugodjon le a ... !" Na szóval szép kényelmesen elrendezkedtem, és tízre már a lesben gubbasztottam. A madáretetőn szinte egyből visszaállt a forgalom. Bár elég enyhe idő volt, mégis szokatlanul sok madár mozgott a közelben. Irgalmatlan sok széncinege, néhány zöldike, és egy-egy tengelic csapat is beesett. Velük múlattam az időt egészen délig. Az első két ölyv ekkor kezdett el mozgolódni a terület fölött. Nem sokat vártak, egyből a húsra vetették magukat. Húzták-vonták a belsőséget, és amikor túl közel kerültek egymáshoz, egy kis viaskodás is kialakult közöttük. Bár messze nem lett tökéletes a róluk készült fotó, de nagyon örültem ezeknek a pillanatoknak. Ezek az első értékelhető akcióképek, amiket sikerült rögzítenem. Az indulatok aztán hamar lenyugodtak, és a két ölyv egymástól tisztes távolban hosszas táplálkozásba kezdett. Majd fél óra eltelt, mire az ölyvek nyugalmát újabb érkezők zavarták meg. A közelből felhangzott az ismerős "korr". Megérkeztek a hollók. A menetrend ugyanaz volt, mint legutóbb. Egy tiszteletkör az etetőtér felett, majd landolás a beszállófán. Feszült pillanatok ezek, de a két holló, mert a másik is megjött közben, teljesen nyugodtan viselkedett. A földön ülő két ölyv jelenléte úgy látszik őket is megnyugtatta. Nincs miért idegeskedni, élveztem a látványt, amit ennek a szép madárnak a közelsége okozott. Mielőtt leugrott a földre, forgolódott picit, innen is, onnan is megmutatta magát. De mivel a földön lévő holló a még mindig mohón táplálkozó két ölyv felé indult, ő sem nézelődött tovább, leugrott a társa mellé. Odasettenkedtek, és az ölyvek "orra" elől elhúzkodták a zsiger közti zsiradékot, és a csőrükbe gyömöszölve elrepültek vele. Fél három körül járt már az idő, erős felhősödés kezdődött, de a terület körüli mozgás egyre jobb lett. Újabb és újabb ölyvek tűntek föl, akik csatlakoztak a földön lévő társaikhoz. Nem akartam elhinni. Már négy egerészölyv tépte a belsőséget a földön, az ötödik meg épp most szállt le a beszállófára. Mi van ma itt? Ment is a csetepaté közöttük rendesen. Hol itt, hol ott ugrottak egymásnak, vagy kergették meg a másikat. Győztem követni az eseményeket, ami az egyre fogyatkozó fényekben nem mindig sikerült ugyan, de azért lett pár értékelhető kocka. Amint az éppen aktuális akció befejeződött, és felemeltem a fejem a keresőről, valami egészen furcsát láttam. Megérkezett a hatodik madár. Már a földön ült, a balhézó ölyvek miatt nem is hallottam, amikor leszállt. De valami nem stimmelt. Szinte világított a többi ölyv mellett, annyira fehér volt. Gyönyörű mintázatát már az objektíven keresztül csodáltam. Hihetetlen szép, vöröses árnyalatok tarkították az egészen különleges fehér alapszínt. Egerészölyv, de egy ritka, világos színváltozat. Sosem láttam még ilyet! Gyönyörködve néztem, de egy váratlan pillanatban egy összeugró páros felugrasztotta a fűből, és felült a beülőre. Kevés volt a fény, 1/25 záridőt mutatott a gép. A képen megjelenő mozdulat egészen szellemszerűre sikerült. Egy emelettel feljebb már nyugodtan nézelődhetett. Szépen megvárta, míg arrébb kergették egymást a társai. Én addig kipréseltem gyorsan egy bemozdulásmentes fotót is róla. Nincs mese, fantasztikus madár! Aztán ő is bebizonyította, hogy vérbeli egerészölyv. Nagy hévvel vetette magát a koncon veszekedő társai közé. Ment a csihi-puhi, hogy helyet szorítson magának. Az eseményeket ISO 1600 mellett 1/15 s záridővel kellett fotózni. Ez meglehetősen könnyűvé tette a művészi képek elkészültét. :) Szép fehér madaram kiharcolta magának a táplálkozás jogát, és hatodikként ő is megkapta a kiérdemelt falatokat. A hat ölyv közé pedig még a két holló is visszajött. Ilyen tumultust még nem láttam itt. A sok ölyv miatt kicsit távolabbról közelítették meg a helyszínt, szerencsére a kunyhó felé közeledve. Fél négy volt már, nagyon kevés fény jutott csak a földre az eget borító felhők miatt. De az indulatok nem csillapodtak az ölyvek között. A fehér madár el is repült egy váratlan pillanatban. A placc közepén meg az éppen aktuális madár próbálta a többit is távozásra bírni. Az elugró madarak némelyike szintén a kunyhó felé rebbent. Egy öreg ölyv portréjának nem is tudtam ellenállni, bár nagyon kellett koncentrálni, hogy ne mozdítsam be a gépet exponáláskor. ISO 1600 és 1/30 a záridő. De négy óra előtt pár perccel, mint egy varázsütésre, a felhőréteg megbomlott, és utat engedett a lenyugvó nap fényének. A hátteret adó hegyoldal pedig egy csapásra csodás, narancsos-vöröses árnyalatba borult. A beszállófa pedig üres. Most jönne valami! A hegy lábánál az árnyék egyre feljebb kúszott, de a beülő mögött még mindig kitartott a narancsos varázslat. Még mindig van pár perc ebben a fényben. És akkor felhangzott az ismerős "korr". A hollók már negyedszer tértek vissza. Vajon kegyes lesz hozzám a karácsony szelleme? Azt hiszem az volt. A landoló hollót ezzel a fantasztikus háttérrel még le tudtam fotózni. ISO 1600 - f5,6 - 1/8. A fények tovakúsztak, lassan sötétedni kezdett. A még fent mozgolódó ölyvekről próbáltam valamit művészkedni. De be kellett lássam, elfogyott a fény. ISO 1600 - f5,6 - 1/4. Este van már, az ölyvek azonban csak nem nyugodtak meg. Még mindig hárman csépelték egymást. Búcsúzóul egy utolsó fotó még készült az egyikükről. ISO 1600 - f5,6 - 1/6. A kunyhóban már sötét van. Megvártam, míg az összes ölyv elmegy, és én is haza indultam.

                  

Január

   Az év első napjaiban adódott pár szabad nap, és az ünnepek alatt lesett hó kicsábított a leshez. A madáretetőt már úgyis fel kellett tölteni, hát megragadtam az alkalmat egy jó kis évkezdő fotózásra. Fél kilenc környékén érkeztem a helyszínre, egy zsák napraforgóval és egy jó adag hússal felszerelkezve. Kilencre már a kunyhóban ülve vártam, mit is hoz 2015 első lese. A madáretető nagy forgalmat bonyolít, rengeteg a kismadár. A pár napja leesett hó több fajt is idehozott. A földön már fenyőpintyek, erdei pintyek és meggyvágók is szedegettek. A havas táj, a szikrázó napsütés és a madarak jövés-menése nagyon szép látvány volt. De a fényképezőhöz nem nyúltam, nagyobb madárra vágytam. 11 óra körül járhatott az idő, mikor az első ölyvek megjelentek a terület fölött. Látszólag csak éppen a közelben húztak át, de már tudtam, ellenőrzik a helyet, hogy van-e táplálék, és hogy biztonságos-e a környék. Mindig közelebb és közelebb repültek el a les fölött. Aztán kicsivel déli 12 előtt az első madár le is szállt elém. Amennyire tudtam, próbáltam a mozgását lekövetni, mozgalmas fotókat, röpképet szerettem volna róluk. A hóban landoló madár kis töprengés után egyből a lényegre tért. Rövid szemlélődés után táplálkozni kezdett. És mintha ez egy jel lett volna a többi ölyv számára, egymás után jöttek az újabb és újabb madarak, közöttük egy szép, sötét színezetű, öreg példány is. Nem sok időt adott a gyönyörködésre, hamar a többi társa közé ugrott, akik már a földön javában táplálkoztak. Élveztem a helyzetet nagyon, mert ahol több ölyv van közel egymáshoz, ott bizony hamar paprikás lesz a hangulat. Jutna mindegyiknek bőven táplálék, de egymástól elvenni úgy látszik jobb. Ilyen az ölyvek természete. A földön zajló események nagyon felpörögtek. Volt olyan pillanat, amikor 8 egerészölyv volt egyszerre előttem. Persze ennek megfelelően a légiforgalom is jelentősen megnőtt a közelben. Az etetőtér felett alacsonyan áthúzó madarak sok lehetőséget adtak, hogy röptükben is megpróbáljam elkapni őket. Dolgozott az optika rendesen. Igaz, hogy a les ablakát takaró üveg érezhetően visszavett a teljesítményből, de tudom, hogy az objektív mozgását is elrejtő üveg nélkül ezek a képek minden bizonnyal nem készülhettek volna el. Szóval a rengeteg homályos kocka mellé néhány értékelhető kép is beesett. Örültem neki nagyon. Egy-egy újabb madár megérkezése szinte azonnal felborzolta a kedélyeket. Pár perc szemlélődés a beülőn, majd jöhet a balhé a földön. Győztem követni az eseményeket. Egy szó, mint száz, hamar elröpült az idő. Azon kaptam magam fényképezés közben, hogy a záridő vészesen lecsökkent, és megszaporodtak a művészi képek a memóriakártyán. Négy óra körül, mikor már szürkülni kezdett, kiürült az etetőtér. Búcsúzóul még lőttem egyet a terült szélén jóllakottan szemlélődő madárról, majd én is eljöttem. Nagyon jó kis nap volt, soha rosszabb forgalmat!

            

   Szép napsütötte idő volt, szép fények, meg minden. A januárhoz talán nem is méltó jó idő. Az ölyvek ezt nem is díjazták kellőképpen. Vagy lehet, hogy éppen igen, és naphosszat csak a magasban keringtek, élvezték a langy meleget. Még szerencse, hogy a madáretetőn azért volt mit nézni. Jobb híján a cinegékkel szórakoztam. Rájöttem, hogy ha kicsit arrébb ülök a kunyhóban, akkor a réten lévő vadrózsabokrok is belekerülnek a képbe, és így a háttér valamivel izgalmasabb, érdekesebb lesz. Szóval pár cinegén kívül aznap nem került más a memóriakártyára. Gondoltam is, hogy ebben a tavaszias időben egy darabig nem lesz sok keresnivalóm itt. Aztán a következő eset megváltoztatta ezt a véleményemet. Az egyik nap munkából hazamenet távolról rátávcsöveztem az etetőhelyre. De milyen jól tettem! A les előtt öt ölyv és három holló csépelte egymást. Hát ennek fele se tréfa! Meleg ide vagy oda, szombaton irány a les! A menetrend már a megszokott volt. Bemelegítés a madáretető vendégein. A fő tömeget a mezei verebek és a széncinegék alkották. Aztán úgy dél körül az ölyvek is mocorogni kezdtek. Egy-egy alacsonyabb átrepülés jelezte, hogy van érdeklődés az ölyvek részéről is. Ezeket az áthúzó pillanatokat próbáltam megfogni a rakoncátlankodó autofókusszal, amikor váratlan esemény történt. Szinte a semmiből, szótlanul kanyarodott a les elé egy holló. Mi ez? Eddig már messziről szóltak, jelezték, hogy jönnek. A madár fordult egyet a terület fölött, és a beülőn landolt. Ahogy leszállt, szinte azonnal korrogni kezdett. Olyan volt, mintha hívna valakit. Nagyon hangos, messze hangzó korrogás volt. Szinte átütötte a les falát, magamon éreztem a holló hangját. És nem tévedtem. A hegygerinc fölött szinte azonnal megjelent a másik holló, aki egyenesen az etetőtéren landolt. Az első madár sem várt tovább, társa mellé röppent. A hollók jelenléte úgy látszik az ölyvek számára is megadta a kezdő lökést. Egyből érdeklődőbbé váltak. Amíg a két holló egyelőre csak szemezgetett a táplálékkal, addig az ölyvek nem vártak tovább. Pár perc leforgása alatt többen is megjelentek a területen, és a hollókkal ellentétben egyből a lényegre tértek. A fekete madarak aztán nem maradtak tovább. Az egyre több ölyv, és az egyre több kakaskodás miatt elrepültek. Kicsit sajnáltam, de az ölyvek adtak annyi látnivalót, hogy nem értem rá ezen gondolkodni. Szinte folyamatos volt az erőfitogtatás, viaskodás. Folyamatos volt a látnivaló a földön és a levegőben is. Próbáltam lekövetni az eseményeket, legtöbbször sajnos nem sikerült, de azért volt, hogy betalált egy-egy kocka. Érdekes volt a madarak táplálkozási stratégiája is. A fiatal egyedek szinte kivétel nélkül a frissen kirakott belsőséget vették célba. Az öreg madarak között viszont kettő is volt, amelyik nem bocsátkozott verekedésbe, hogy odaférjen a nagyobb halomhoz, hanem néhány fenyegető szárnyemelés után inkább odébb sétált, és a fűben heverő, korábban széthordott kisebb koncok után kutatott. Szinte szisztematikusan járták végig az etetőteret, kerülve a két, néha három civakodó fiatalt, és a megtalált falatokat szedegették össze. Jól és gyorsan telt a délután. Azon kaptam magam, hogy elfogyott a fény. A naplementét eltakarták a felhők, és az ölyvek is megfogyatkoztak. Már csak két fiatal madár ücsörgött jóllakottan a földön. Semmiképp sem akartam elzavarni őket, így én is vártam. A nap végül egy paprikás jelenettel ért véget. A két ölyv se szó se beszéd, váratlanul egymásnak ugrott. Úgy verték egymást, mintha az életük múlna rajta. Nem is értettem, hiszen mindegyik degeszre tömte már magát. Hosszú percekig csépelték egymást. Elfáradhattak, mert a végén csak szuszogva feküdtek egymással szemben. Aztán, mint amilyen váratlanul összeugrottak, olyan váratlanul abba is hagyták, és egyszerre hagyták el az etetőteret. Ki érti ezt? Fiatalság, bolondság!

                 

   Hétvégére hóesést jósoltak. Biztató előjel egy jó télies fotózáshoz, amiből mostanság bizony nem túl sok jut. Amikor elindultam, nem is látszott még belőle semmi, eső verte az autó tetejét. De ahogy egyre feljebb jártam a hegyoldalban, előbb havas eső, majd havazás lett az esőből. Mire elértem a parkolóhelyet, már gyönyörű havas táj és szűnni nem akaró hóesés fogadott. Gyors lépteimet a friss hó tette hangtalanná. A helyszínre érve a látvány magáért beszélt. Gyönyörű, friss hólepel borított mindent. Gyorsan bevackoltam a kunyhóba, kezdődhetett a fotózás. Szeretem a havazást. Ilyenkor olyan csend ereszkedik a tájra, amit máskor nem tapasztalhatunk. A friss hó minden neszt elnyel. Az alacsonyra ereszkedő, nehéz felhők a hegycsúcsokat is elnyelték, szakadatlanul havazott. A csendet csak az etetőre járó madarak surrogása törte meg, de ez olyan zaj, ami hozzátartozik az ilyenfajta csendhez. Magával ragadó a látvány. Ez az egyik oka annak, hogy sok év után mindig szívesen töltök órákat a lesben. A kunyhó panorámás ablaka csak elősegíti ezt, olyan HD tv ez, amit nem lehet sehol megvásárolni. A vastag felhők miatt nem volt sok fény, a gyors kismadarakkal nem is nagyon tudtam mit kezdeni. Néhány kísérlet után fel is adtam, inkább élveztem a látványt. El is telt a délelőtt, nagyobb madarat nem is láttam. Fél három volt már, mikor a les fölötti korrogás jelezte, hogy a hollók megérkeztek. Pár pillanat, és meg is láttam őket. Szokás szerint berepültek a terület fölé, és tettek pár kört. Vártam, hogy leszálljanak, de nem tették. A sűrű hóesésben eltűntek a szemem elől. Kár. Nem tudom kiismerni a hollókat. Azt csak ők tudják, mikor mit tesznek. De sokáig nem volt időm ezen gondolkodni, pár perc elteltével ölyv fordult be a látótérbe, és a beülőn landolt. Erre várok mióta! Zord időjárás, havazás, madár a beülőn. Ritka ez az együttállás. Ki is használtam. Mindenféle beállításban készültek fotók. Tág kivágással, hogy minél több hópehely rákerüljön a képre, kicsit szűkebben, ahol a megélénkülő szél a madár körül keveri a havat, és egészen közeli, a hóesésben ücsörgő madárról. Már nem jöttem hiába. De az ölyv valami oknál fogva, ahelyett, hogy leszállt volna a földre, inkább elrepült. Magamra maradtam a szakadó hóesésben. Néhány harkály kergetőzött csupán az ölyvek beülőjén, róluk készült még pár kép. Az órára néztem, háromnegyed négy. Lassan beesteledik, elkezdtem csomagolni. Nem is bántam, átfáztam rendesen. De úgy látszik, még nem ért véget a nap. Az egy órával ezelőtti ölyv ismét megjelent. Nem mehettem még, fotózni kell. A képek hangulata kicsit változott. A szürkés színvilág helyett a képeken nagyon szép, kékes árnyalatok jelentek meg. Az ölyv mellé érkezett még egy, és gyors evésbe kezdtek. Nem balhéztak, gyorsan, békésen táplálkoztak. Negyed ötkor az első madár jóllakott, felült pár percre a beülőre, majd elrepült. A másik madár még maradt egy kicsit, de aztán ő is úgy dönt elég volt. Még egy kis csőrtisztítás a beülőn, aztán huss. Az utolsó képek fél öt körül készültek. Gyakorlatilag beesteledett. A havazás továbbra is kitartott, és mintha a nehéz, vastag felhők még lejjebb ereszkedtek volna. Ideje volt menni. Ahogy jöttem le a hegyről, a hóesés visszaváltott előbb havas esőbe, majd mire leértem, esőbe. A városban nyoma sincs a télnek. Hát így volt, tán igaz sem volt.

           

Február

   Teveimhez híven az ölyvekkel töltött idő alatt próbáltam a mozgalmas jelenetekre koncentrálni. De a madarak röptét nem is annyira egyszerű lekövetni, legalábbis nekem. Volt úgy, hogy én voltam lassú, volt úgy, hogy az autofókusz. Legtöbbször már azon kapom magam, hogy a madár már a beülőn ült, én meg megint elszúrtam a beszállás pillanatát. Szerencsére a már előttem lévő madár mozdulatait könnyebb volt kiszámítani, mint elkapni egy váratlan pillanatot. Több egyed alkalmazta azt a módszert, hogy először landolt a fán, majd pár perc nézelődés után leugrott a földre. Ezeket a helyzeteket azért nagyobb hatásfokkal tudtam kihasználni. A másik könnyebben kihasználható helyzet az volt, amikor a földről startoltak el. Ez még akár jó eredményt is adhatott volna, ha a madarat a kép keretein belül tudtam volna tartani, vagy ha a madár jó irányba repült volna. Persze az is igaz, hogy soha nem készítettem még ennyi röpképet, mint az elmúlt két hónapban, és minden fotózásról újabb élményekkel térhettem haza. De az elképzelt fotó február elején még nem volt meg. Az ez utáni vágy újabb és újabb lesre sarkallt, főleg, hogy az elképzelt jelenetet már viszontláthattam az LCD-n, csak hát életlenül. Úgyhogy a lehetőség maximálisan benne volt a helyzetben, s mint tudjuk, nincs két egyforma nap, tehát új nap, új remény.

   

   Azon mindig egy kicsit mosolygok, amikor télen azt hallom a hírekben, hogy váratlanul jött a havazás. Hát most velem is ez történt. Borult volt ugyan, de nem az a tipikus sötét, borongós, hanem csak szimplán felhős idő. Még akkor sem volt gyanús, amikor a leshez értem. Azonban mire mindent elrendeztem, és bevackoltam a kunyhóba, már szállingózott a hó. De még ennek sem tulajdonítottam sok jelentőséget, pedig nem kellett hozzá fél óra, és valami elképesztő havazás kerekedett. Na, mondom, jókor érkeztem. Megint szerencsém lesz a havazással? Nagyon kedvemre való idő lett. Rendkívül sűrű pelyhekben esett, és ami egyből izgalmassá tette a helyzetet, az ölyvek is meglepően hamar mozgolódni kezdtek. A január végén sikeresen elkapott havazástól ez a mostani némileg különbözött. Valahogy nem volt olyan sötét, a felhők nem ereszkedtek olyan alacsonyra, ennél fogva a fényképező meglepően jó záridőket adott. Na, így már nem csak szép, de egészen kecsegtető is volt a helyzet. Egyből a röpképekre koncentráltam, és a sorban érkező madarakat próbáltam lekövetni. Szerencsére az ölyveken most nem múlott a dolog, mert egymás után jöttek a helyszínre. Gyönyörű mozdulatokat sikerült kimerevítenem a landolás pillanatairól. A havazás meg inkább csak fokozódott, mintsem csökkent volna. Nagyon tetszett, amit a kamerán viszontláttam. A hóesés nem csíkokként jelent meg a fotókon, hanem gyönyörűen kirajzolódtak a hópelyhek. Egyszerűen mesés volt. Az izgalmakat csak fokozta, hogy a kunyhó fölül egyszer csak a hollók hangját is meghallottam. Most ugyan nem volt velük szerencsém. Találtak valami széthurcolt koncot, amit én nem vettem észre, és egyből takarásba szálltak le. Az egyikük kíváncsiskodott csak elő, hogy közelebbről megnézze, az ölyvek min szorgoskodnak. Az ölyvekben azonban nem kellett csalódnom. Folyamatosan biztosítottak látni és fotózni valót egyaránt. A domináns egyed, egy öreg példány, minden bizonnyal tojó, mert szemmel láthatóan nagyobb volt a többinél, elég vehemensen védelmezte a zsákmányt. Táplálkozás közben folyamatosan figyelt, és minden érkező potenciális vetélytársat azonnal elhajtott. Amazoknak nem volt más választásuk, várakoztak. Így a beülőn is megnőtt a forgalom. A földről elkergetett madarak egy emelettel feljebb akartak várakozni, de mivel ott csak egy hely van, ott is kialakult egy kis csetepaté. A gyengébbnek bizony onnan is távoznia kellett. Az már csak szerencse kérdése volt, hogy mindezt felém nézve, vagy nekem háttal teszik. Sajnos leginkább az utóbbi történt. Sebaj, így is remek kis nap volt.

         

   Ez a fergeteges havazás aztán két napon keresztül folyamatosan kitartott. Ennek aztán meg is lett az eredménye, a Mecsek hegyeit 20-40 cm közötti vastagságban lepte be a fehér takaró. Ehhez még éjszakánként mínusz 10-15 °C-os hideg is párosult. Ez a két tényező pedig jó alapot teremtett a fotózásra, a remény ismét felébredt bennem. A körülmények ideálisnak tűntek, hátha most jött el az idő. Szóval a reggel szép napsütéssel indult. Egy behavazott tájon ez egyet jelent a rendkívül rövid záridővel, ami pedig egy jó esély az akciók fotózására. A területre érve nem is kellett csalódnom. Az első lépésekkel majdnem térdig süllyedtem a hóban. Mire a leshez értem, kicsit ugyan csökkent a vastagsága, de a kunyhó előtti 30 cm-es hótakaró is rendkívül meggyőző volt. Eltűntek a növények, a táplálékmaradványok, és csak az érintetlen, a napfényben szikrázó havat láttam. Az előkészületekkel igyekeztem nem összetörni a látványt, és nagyon gyorsan eltűntem a kunyhóban. A vártaknak megfelelően a madáretetőn hatalmas volt a forgalom. A hó megtette a hatását. Tengelicek és zöldikék lepték el a napraforgót. Jó volt nézni a nagy sürgést-forgást. A hó tetején erdei pintyek, mezei verebek, egy-egy fenyőpinty, fent az etetőtálcán a zöldikék, tengelicek, és a rengeteg cinege. Néha bevágódott közéjük egy harkály vagy egy meggyvágó is. Az ölyvek beülőfáját pedig egyelőre szajkók használták. Rajtuk próbálgattam, hogy mire elég a napfény és a hó derítése. Nem rossz, de a szajkó még 1/1600-nál is bemozdult. El is telt a délelőtt, az apróságokon kívül nem mozdul más. Fél kettő is elmúlt már, mire az első ölyvet megláttam a lesből. Szépen közeledett, de olyan világosnak tűnt. Igen, a fehér madár volt az, amit még december végén fotóztam. Azóta többször is láttam a környéken, itt töltötte az egész telet. Örültem, hogy ismét közelebbről megtisztelt. Egyenesen áthúzott a les fölött. Nem szállt le, gondolom ellenőrizte csak a terepet. De nem így a hollók. Ismerős "korr-korr" a les fölül, majd a jellegzetes szárnysuhogás, és a két madár már be is fordult a kunyhó elé. Az egyik a földre, a másik a beülőfára. Gyönyörű madár, nem tudom megunni. Sosem ugyanolyan az a fekete. De kiismerni nem tudtam őket. Ki tudja miért, 2-3 perc nézelődés után elrepültek. A hollók rövid jelenléte azonban elindított valamit, ugyanis a távozásuk után a légtérben szinte azonnal mozgolódni kezdtek az ölyvek. Először csak távolabb, de aztán egyre közelebb húztak át fölöttem, mígnem az első madár rászánta magát a landolásra. Nagyon koncentráltam, és végül sikerült lekövetnem a mozgását. Szépen lehuppant a hó tetejére, gyönyörű volt. A hó szépen megtartotta a madarat, én meg csak élveztem a látványt. Erre persze a többi madár is felbátorodott. Már a második ölyv is a légtérben volt. Egy biztonsági kör, és már ő is a hó tetején csücsült. Mivel az első madár már javában táplálkozott, ő is egyből a lényegre tért. Hirtelen paprikás lett a hangulat. A két madár egymásnak ugrott. Micsoda helyzet! A fotón a nem kívánatos elemeket gyönyörűen takarta a vastag hó, nem kellett ezen aggódnom, csak nyomtam a gombot. Fél szemmel azért az eget is kémleltem, mert gondoltam, hogy ez a földön zajló csetepaté nem marad hatás nélkül. A légtér is mozgalmassá vált. A fehér madár ismét megjelent, de megint csak áthúzott. Helyette azonban jöttek további madarak. Éreztem, hogy elkaptam a fonalat, minden érkező madár kapott egy-egy sorozatot, ki tudja, melyikből kerül ki a "kép". Újabb landoló a hó tetején, és újabb érkező madár a levegőben. Bevallom őszintén nagyon élveztem a helyzetet. A záridő folyamatosan 1/2000 körül, szikrázó napsütés, és a madarak csak jöttek egymás után. A hely kezdett kevés lenni, már a beülőfáért is harcolni kellett. Az etetőtér szélén is egyre több madár várakozott, hogy sorra kerüljön. A táplálékhoz azonban csak egy madár fért hozzá, lévén, hogy a korábbi, széthurcolt maradékot most elfedte a hó, így ott csak a domináns egyed táplálkozhatott. Persze a többiek folyamatosan próbálkoztak közelebb kerülni egy-egy rárepüléssel, ami vagy sikerült, vagy nem. A domináns madár pedig csak tömte magát, amíg tehette. A nézők száma meg csak gyarapodott. A helyzetet egy merész fiatal madár oldotta fel, amely végül neki mert ugrani az eddig a területet tartó öreg példánynak. Az elkövetkező egy percben olyan sorozatot sikerült megörökíteni, amire nagyon régóta vágytam. Az öreg ölyv végül átadta a helyét a többieknek, akik végre hozzá juthattak a táplálékhoz. Persze a többiek ugyanúgy folytatták a viaskodást a táplálkozáshoz való jogért. Én meg csak fotóztam őket, ahogy tudtam. Nem mondom, jó érzés volt. A nap lassan alábukott a hegygerincnek, a hó felszíne már árnyékban volt. De a hátteret adó hegyoldalt még szépen bevilágították a napsugarak, jól mutatott a beülőfán várakozó madár mögött. Hamar eltelt a délután. A placcon megfogyatkoztak a madarak, az utolsó beszálló pillanatokat már a lebukó nap fényében fotóztam. Micsoda nap volt! Egyrészt hatalmas élmény volt, másrészt olyan fotókollekcióval gazdagodtam, amire egész télen vártam. Minden pillanatot sikerült ezen az egy délutánon megörökíteni, amit célul tűztem ki magam elé erre a télre.

                                         

   Viszont ezzel a fotózással véget is ért a tél. Elég volt egy napos szitáló eső, és az enyhülés már el is vitte a nagy havat. Február közepén kitavaszodni látszott, és ezzel véget is ért a szezon. Hat évnek kellett eltelnie, hogy eljussak odáig, hogy olyan fotókat készíthettem, amelyek minden igényemnek megfeleltek, és minden korábbi elképzelésemet felül is múlták. Hosszú idő távlatából is futkos a hátamon a hideg, ha eszembe jut az a februári fantasztikus nap. A fotós élményeken túl azonban már akkor elhatározásra jutottam. Az évek során az ölyvfotózásba fektetett munkám nagyszámú madár áttelelését segítette. Voltak egyedek, melyek évről-évre visszatértek. Felismertem a téli ragadozómadár-etetés madárvédelmi szerepét, és eldöntöttem, hogy az etetőhelyet, elsősorban természetvédelmi okokból továbbra is fent fogom tartani. Persze nem én lennék, ha a fényképezés lehetőségét kizárnám, így a leskunyhót is felkészítettem az immár hetedik téli szezonra.

2015-16-ös tél

November

   Az elmúlt év fotói egy része az általam kirakott facsonkon készült. Ez kint is maradt aztán egész évben. Gondoltam, hogy úgy is lecserélem majd. Ám egy szerencsés körülmény miatt még a helyén tartottam. Év közben szépen felnőtt körülötte a siska nádtippan, és fantasztikus környezetet teremtett köré. Na, mondom ezt meg kell örökíteni, de persze nem csak úgy, hanem ha lehet, akkor madárral kombinálva. Ezt el is könyveltem magamban. November elejére időzítettem az etetés kezdetét, amire egyből reagáltak is az ölyvek. Szuper! De ami egyből megfogott, az a szép sárgába hajló hegyoldal volt a háttérben. Na, ezzel nem szabad várni, most kell akcióba lépni. A legközelebbi alkalommal ki is ültem pár órára, gondoltam csak beesik egy ölyv, vagy holló, amit meg tudok fotózni a szép nádtippanos környezetben. Megérkezésem után röviddel aztán az ölyvek is jelezték, hogy itt vannak. Egy, majd kettő, majd három madár is beszállt a közeli fákra. Na, lesz itt fotótéma! Aztán elkezdődött az, amire egyáltalán nem számítottam. Nagy örömömre az első madarak egyből használták a beszállót. Ó, szuper! Bár a fények nem a legkedvezőbbek voltak, a szezon első ölyvei mindig élményszámba mennek. Az első három ölyv már a földön táplálkozott, amikor nem is olyan messziről felhangzott az a mély "korr" hang, amitől mindig kicsit megborzongok. Megérkeztek a hollók is. Hangosan beszélgetve szálltak át a terület fölött, miközben az erdőszéli fákon már újabb ölyvek várakoztak, és kiáltoztak a földön táplálkozó társaik felé. Szerencsére nem csak várakoztak, le is szálltak. A beülőt is használták gyakran, volt lehetőség bőven, hogy a nádtippanos környezetet többféleképpen kombináljam a fotókra. Közben persze az ölyveket is próbáltam számolni. 12 különböző madárig jutottam, azután a folytonos cserélődés miatt elvesztettem a fonalat. Nem is akartam elhinni. Ráadásul néhány madár határozottan ismerősként hatott az elmúlt télről. Mintha ott folytattam volna, ahol februárban abbahagytam, mintha a madarak az év folyamán nem is mentek volna sehova, mintha csak arra vártak volna, hogy újra elkezdődjön a szezon. Furcsa, de jó érzés volt.

         

   Havazott. Ha nem is olyan őrült módon, de a novemberi időpont ellenére kétségtelenül télies a hangulat. A kunyhóban kuksoltam. A madáretetőn nagy volt a forgalom, cinegék, verebek, pintyek lepték el a napraforgót. Néha egy-egy szajkó vagy egy fakopáncs is beesett, pár percre elfoglalva az etetőtálcát. Jó volt nézni a sürgölődő madárseregletet. A havazás néha alábbhagyott, néha felerősödött, de már látszott, hogy a talajon nem maradt meg. Az éjszaka leesett hólepel is tünékeny, és az utánpótlás is egyre ritkul, majd el is áll. Mire az első ölyv megérkezik, már nem is látszik a hó, a csupasz füvön landolt. Rögtön követte két társa, így hárman kezdtek bele a falatozásba. A várakozás alatt őket ki is szúrtam már a környező fákon, de arról fogalmam sem volt, hogy a következő 8 madár honnan jött. Újabb és újabb egerészölyvek bukkantak föl. Az első ölyv leszállását követő egy órában folyamatosan váltották egymást a kunyhó előtt. Ölyvek a földön, a les fölötti fán, a madáretető tetején, és szerencsére ott is, ahova azt pár nappal előtte megálmodtam. A mozizás után végre jöhetett a fotózás is. Miután az első madár jóllakott, és a földön is egyre nagyobb volt a feszültség a többi ölyv miatt, felugrott a kijelölt helyre, hogy csőrét megtisztogassa. Tökéletes. Az ölyv tudta a dolgát, szépen forgolódott, mutatta magát, hát készültek a fotók is. Jobbra komponálva, balra komponálva, mindenkinek ízlése szerint. A jóllakott madár nézelődött, volt is mit, hiszen nagy volt a jövés-menés körülötte. Olyannyira, hogy hamarosan el is hagyta pihenőhelyét, mert újabb ölyv jelentkezett fotózásra. Fantasztikus, minden tervem így sikerüljön! A pörgés lassan alábbhagyott, az ölyvek egymás után repültek el, hogy valami nyugodtabb helyen emésszenek. A földön már csak a sor végére maradt madarak maradtak. Megvártam, amíg ők is elmennek, aztán én is leléptem. Ha ilyen mozgalmas lesz a tél, egy szavam sem lesz.

      

December

   Érkezésem után viszonylag hamar mozgolódni kezdtek a madarak. Kiáltozásuk betöltötte a völgyet. Láttam is áthúzni egy-egy ölyvet, de a hangot, azt a jellegzetes ölyvkiáltást, akkor is hallottam, amikor madarat nem láttam a közelben. Valamelyik fán ülhetett egy. Telt az idő, és az ölyvek egyre közeledtek. Egy-egy alacsonyan áthúzó madár borzolta az idegeimet, és tette próbára a reflexeimet. Röpképet készíteni továbbra sem egyszerű. Az első madarak már az etetőtérre is leszálltak, amikor történt valami. A mindeközben folyamatosan hallott kiáltozás közeledett. És akkor megláttam a les előtt áthúzó fehér ölyvet. Fordult egyet, majd átrepült a les fölött, miközben folyamatosan kiabált. Itt van - itt van -itt van! Hófehérke visszatért! A felismerés, hogy az egy évvel ezelőtti madarat láttam, szinte eufórikus volt. De nem volt sok idő örömködni, a madár csak egy kört tett a les körül, mert a következő pillanatban leszállt az etetőtér szélére, és a magas fűből kémlelte a már javában falatozó három másik ölyvet. Rövid tétovázás után aztán közelebb lépdelt, nemes egyszerűséggel nekiesett a többi madárnak, és elzavarta őket. Ejha. Az egyik madár szerencsére oda reppent fel, ahova én azt korábban kitaláltam. Ezaz! A száraz cserlevelek szépen keretbe foglalták. Gyorsan készült pár különböző kompozíció, hiszen a földön meg a fehér madár javában táplálkozott. Egyszerűen gyönyörű ez a madár. Úgy tűnt nem siet annyira, így tudtam még foglalkozni a másikkal is, szerencsére neki sem volt sietős a dolga. Még egy tágabb képkivágást megengedtem, aztán vissza is fordultam a fehér ölyvhöz, nagyon tekintgetett fölfelé. Láttam rajta, indulni készül, és a startról nem akartam lemaradni. Hát le nem maradtam, de nem lett tökéletes a fotó. Ennek ellenére nem volt szívem kitörölni. Egyszerűen fantasztikus ez a madár.

        

Január

   Későn indult a január, így az újév utáni napokban jártam néhányszor a madáretetőnél. Jobbára csak a hangulat miatt, ami a masszív fénytelenség ellenére is nagyon jó. Bármilyen szomorkás is legyen az időjárás, a madarak látványa valahogy mindig jó kedvet kölcsönöz. Na meg azért is, mert az újévre beköszöntő zimankó megsokszorozta az etetőre járó madarak számát, és pótolni kellett a gyorsan fogyó napraforgót. Zömében persze cinegék jártak. De nagy örömömre a pintyfélék is több fajjal képviseltették magukat. Közülük a tengelicek voltak a legközreműködőbbek, így az egyik alkalommal született néhány olyan kép, ami a tengelicekkel kapcsolatban megfelelt az elképzeléseimnek. Máskor meg a szajkók voltak igen aktívak. Míg az etető mellé kihelyezett mácsonyán csak néha landolt egy-egy cinege, addig a távolabbi beülőn egymást váltották a madarak. Csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnom az elképzelt kompozícióhoz. Egyszer cinegével, másszor szajkóval. Sőt, nagy örömömre aznap egy róka is előkerült a gazosból. Kicsit körbeszimatolt, aztán továbbállt. Örültem a ravaszdinak, talán összefutunk még.

       

   Fehérbe öltözött a Mecsek. Január első felében, az egyik napra virradóra helyenként húsz centimétert is meghaladó fehér paplan takart be mindent. Nem volt maradásom, ilyenkor az erdőt kell járni, lesben kell ülni. Hiszen csodavilág az, ami odakint az embert várja. A havas táj látványát csak fokozta, hogy az éjszakai hóesést ónos eső előzte meg. Így minden, de minden fa, bokor, növény nemcsak hóval fedve, de jégburokba is volt foglalva. Szóval csodálatos atmoszféra keletkezett. Ebben a friss, vakítóan fehér hóban a madarak gyönyörűen mutattak. A hím zöldikék hasa csak úgy világított, ahogy a hóban keresgéltek, vagy a hóból kiálló növények csúcsán kapaszkodtak. A tengelicek piros maszkja is egyből megragadta a tekintetet, amikor a lest rejtő bokor jeges ágán csüngtek. Az általában ugyancsak az etető alatt keresgélő citromsármányok is, most a vastag hónak köszönhetően, egy szinttel feljebb kerültek. Csak meg kellett várnom, amíg egy szép hím megfelelő helyre ugrik. Semmi sallang, semmi zavaró körülmény, a makulátlanul tiszta hóban csak a madarak szépségére irányult a figyelem. Fantasztikus volt, és amit a fényképező kijelzőjén láttam, az nagyon megfogott. Régóta szerettem volna ilyen "steril" képeket, most minden adott volt. Az örömöm csak akkor fokozódott, amikor a magasból az ismerős "korr" is megszólalt. Fekete madár a hóban? Nem hangzik rosszul. Sajna nem maradt sokáig. Társa nem szállt le, fentről folyamatosan hívta, és elvitte a leszálló hollót. Nem baj, van még itt látnivaló bőven. A hóban ugráló erdei pintyek is jó helyre értek, illetve a bokor jeges ágaira röppenő cinegék is izgalmas formákat, színeket mutattak. Mindaddig, amíg az első ölyv meg nem érkezett. Hű, nagyon szép volt. Jéggel, hóval borított ág, havas erdő háttér. Ritka együttállás egy zord hangulatú, téli madárfotó elkészítéséhez. Hát nem is fukarkodtam a kockákkal. Főleg, amikor a földön is felgyorsultak az események. Egymás után érkeztek az újabb és újabb madarak, akik természetesen egyből előkelő helyet kívántak szerezni maguknak a "ki eszik előbb" sorrendben. Mások kicsit visszafogottabbak voltak, és nem egyből az etetőtérre szálltak. Észnél is kellett lennem, hogy figyelmem ne lankadjon. Egy szép beszállást nem szabad elszalasztani. Huhú! Tényleg csak huhogni tudtam, nagyon magával ragadtak az események, és a látvány. Közben már távozók is akadtak, akik a falatozás utáni ejtőzést, és csőrtisztítást a legjobb helyen tették. Hát kitettek magukért a madarak, majdnem megtelt a memóriakártyám. Rég volt ilyen. Egy olyan beállítással akartam befejezni a napot, ami a lehető legjobban visszaadja az átélt csodálatos hangulatot. Talán sikerült.

                  

   A bőség napja volt ez is, nem is kétség. De úgy tűnik, ezek a napok meghatározzák már az ölyves szezonjaim végét. A szerencsére kiválóan haladó más fotós projektjeim elvették az időmet, és a februárban ismét beköszöntő tavasz ismét feleslegessé tette a további etetést. Két fantasztikus évet tudhattam magam mögött, ami nem csak sok fényképpel, hanem rengeteg élménnyel, tapasztalattal, és hasznos ismerettel gazdagított az ölyvekkel kapcsolatban.