Vöcsökbirodalom

                                    


Vöcsökbirodalom

   A 2015-ös sikeres tutajos szezon után már alig vártam a tavaszt. Kedvenc úszó lesem téli pihenőjét töltötte alkatrészeire szedve, én meg szövögettem a terveimet, hol és hogyan fogom ismét hadrendbe állítani. A tél elmúltával és a tavasz közeledtével ez az idő is eljött…

2016

   A februári jó idő szinte azonnal a tavakhoz csábított, hiszen már alig vártam, hogy a fél éve szárazon álló tutajomat ismét vízre rakhassam. Néhány terepfelmérő séta után, február közepén, meg is történt a dolog. A tutaj vízre került. Február utolsó hétvégéjén el is jött az első fotózás ideje. Nem is a rengeteg fotótéma miatt, hiszen most még jobbára csak a szárcsák uralják a vizet, inkább a tutajon eltöltött órák és a kora tavaszi víz hangulata vonzott. Ahogy a mélykék vízen, a tó mögötti égeres előtt elúsznak a hattyúk, vagy ahogy a tél folyamán összeroskadt gyékényesből itt-ott előbukkannak a még békésen úszkáló szárcsák. A tutajnak jó a merülése, a hely ígéretesnek tűnik, így hát reményekkel teli vártam a márciust. Mit is hoz majd számomra a tavaszi szél...

  

Március

   A február végi szezonkezdés óta eltelt két hét alatt beindult az élet a tavaknál. Ez már a töltésen sétálgatva is feltűnt, de jobb szerettem volna ezt vízközelből is megtapasztalni. A hosszú hétvégének köszönhetően két egymást követő délután is kijutottam. Két egymást követő, de teljesen más délutánon. Borult, hideg, szeles időben a tutaj megközelítése is izgalmas feladat. A tóban maximális a vízszint, így a mélyebb részeken való biztonságos átjutásnak is örülni kell. Nem túl jó az idő, de ha az elhatározás megvan, akkor menni kell. Ezt már megtanultam. A tutajt napokkal korábban oda horgonyoztam le, ahol a szárcsák láthatóan aktívak voltak, így reménykedtem abban, hogy ez a szeles idő ellenére sem változott. És valóban, a szárcsák jöttek-mentek, intézték mindennapi dolgaikat. Azonban amint az első képek elkészültek, szembesültem azzal a problémával, amivel nem számoltam. Az újjáéledő friss növényzet hihetetlen gyorsasággal nő. Egy héttel előtte, mikor a tutajt ide pozícionáltam, még egy-két zöld levélcsúcs látszott csak, most meg helyenként elrejtették előlem a les előtt átúszó szárcsákat. Mindegy, ezen ma már nem változtathatok. Az is tisztán látszott, hogy nem csak a növények kezdtek el vadul nőni, hanem a szárcsák kedélyállapotában is változás történt. A békésen úszkáló, táplálkozó madarak egyre többször ugrottak egymásnak. Itt is - ott is kialakultak heves területviták, amik szárcsáéknál meglehetősen látványosak. Ilyenkor a víz felszínén futnak egymást kergetve. Ilyen pillanatokra vadásztam, mozgalmas, fröcsögős fotókat szerettem volna. Nem egyszerű, mert a harcias szárcsák úgy robognak át a vízen, mint a gyorsvonat, nem mindig sikerült a fényképezővel lekövetni őket. El is telt a délután, naplementére nem is vártam, hiszen vastag felhők takarták az eget. Az estig hátralévő fél órát arra használtam, hogy a tutajt növénymentes részre állítsam. Másnap ismételhettem. Na de merőben más körülmények között, hétágra sütött a nap. Mindjárt jobb kedvvel "úsztam" be a tutajhoz, és a kedvem csak még jobb lett, amikor az első madarat megláttam. Búbos vöcsök forgolódott a gyékényes szélében. Nagyszerű, hát megérkezett az újabb célpont. Óvatosan méregette még a lest, és a felé forduló objektívet, és rövid bukdácsolás után odébb is úszott, de mindenképp biztatónak láttam a helyzetet vele kapcsolatban. A vöcsök után a szárcsákra terelődött a figyelem. Az akciók ugyan távol történtek, de volt rá példa, hogy egy-egy madár a közelben úszott el. A délután nagy része eseménytelenül telt, a nap is már egészen alacsonyan járt, gyönyörű fények festették a tájat. Az oldalt mozgó szárcsát figyeltem, arra vártam, hogy beússzon elém, amikor nagy fehér madár villant kicsit távolabb. Annyit tudtam csak tenni, hogy a fényképezőt odarántottam, és exponáltam. A hattyú landolásának csak a végét kaptam el, de a hatalmas madár érkezése így is látványos fotót eredményezett. A legszebb fények voltak azokban a percekben, talán negyed óra volt még naplementéig. A hattyú méltóságteljesen befordult, és teljes szépségében mutatta magát, mielőtt beúszott volna a nádasba. Talán fél percig tartott a jelenet, a hattyú eltűnt, mintha az egész meg sem történt volna. Arra eszméltem, hogy a szárcsa, amit az előbb kémleltem, közben beért a várt pozícióba, így róla is elkészülhetett a fotó. A máskor feketének tűnő madár tollazata gyönyörűen mutatott minden részletet, és a piros szeme csak úgy világított a lemenő nap fényében. Szép volt. A szárcsa a part menti gyékénysávhoz igyekezett, ahol egy társa már táplálkozott. Egyből indult a rivalizálás, már azt hittem lesz valami balhé is, de aztán az indulatok elsimultak. A nap végére csak az egészen elképesztő színvilág maradt, amit a horizontra érő nap megvilágítása okozott.

       

   Március második felében erős szelek borzolták a tó felszínét. Meglehetősen hűvös, és olykor borongós volt az idő. A tutaj is hánykolódott rendesen, hiába a terhelés, amit a súlyom jelentett. Félni persze nem volt okom, a borulás veszélye nem fenyegetett. A hullámzó vizet kémleltem, hátha valamilyen madár a közelbe sodródik. A szárcsák a nádas mentén, szélvédett helyen mozogtak, rájuk nemigen számíthattam. Viszont a lestől jobbra, a gyékényes mentén feltűnt egy kis vöcsök. Nincs túl messze, ha szerencsém van, ebből még lehet is valami. Mikor lebukott, gyorsan felé fordítottam az objektívet. Persze csak találomra, sosem lehet tudni, hogy igazából hol bukkan fel. Ezúttal szerencsém volt, gyors élességállítás után exponálni tudtam. Sokáig ugyan nem maradt, mert valahonnan a tutaj mögül felhangzott egy másik kis vöcsök kiabálása, delikvensem pedig azon nyomban elindult a hang irányába. Még hallottam, amíg egy darabig egymásnak válaszolgattak, aztán csend lett. A területfoglalás időszaka ez a vöcsköknél, ilyenkor gyakoriak a határvillongások. Jó fél óra is eltelt eseménytelenül, csak a szél lökdöste a tutajt. Aztán közel az előbbi ponthoz, a semmiből ismét feltűnt a kis vöcsök. Szemkápráztató a dolog sokszor, mert a víz alatt láthatatlanul közlekednek, és ahol az egyik pillanatban nincs semmi, ott a másikban már egy vöcsök ringatózik a vízen. Vártam kicsit, majd miután lebukott, ráfordultam az irányra az optikával. A madár sokkal közelebb bukkant fel, mint vártam. Hű, de jó kis helyzet. Még a nap is előbukkant a felhők közül, gyönyörű fények estek a hullámzó vízre. Sokáig most sem élvezhettem a látványt, hátulról ismét felhangzott a vetélytárs gurgulázó hangja, madaram pedig ismét eltűnt, hogy rendre teremtse a határsértőt. Aznap nem is tért vissza. De a két madár hangját innentől szinte folyamatosan hallottam különféle irányokból, de a tutaj mögötti pont úgy látszik mindkettőjük számára fontos lehetett, mert abból az irányból többször szóltak. A nap hátralévő része eseménytelenül telt. Az ismét beborult, meglehetősen barátságtalan időben csak egy tőkés réce pár úszott el lőtávolon belül. Nem is vártam estig. A hátralévő időben módosítottam a tutaj helyzetén. Megpróbáltam belőni azt a helyet, ahonnan a vöcskök hangját legtöbbször hallottam. Hátha legközelebb...

   

   Nem vártam sokat a következő fotózással. Vitt a lendület, és kíváncsi voltam, miképp mozognak a vöcskök az új lesállásnál. Ezért másnap délután megint a tutajon hasaltam. A nap ma is zömében a felhők mögé rejtőzött, de legalább nem volt olyan erős szél. A tutaj nyugodtan merült a vízbe. Jó madármozgás volt, de zömében távol. A hangok alapján a kis vöcskök is aktívak voltak, folyamatosan hallatták hangjukat. Az már elsőre világos volt, hogy jó helyen vagyok, valahol a két revír határán. Elölről és hátulról is közel azonos távolságból szóltak a madarak. Kíváncsian vártam, vajon lesz-e a két szomszédos vöcsök között valami nézeteltérés. Az első óra üres leselkedéssel, hallgatózással telt, mire a hátulsó madár hangja közeledni hallatszott. Egyre közelebbről szólt, amíg egyszer meg is pillantottam. A lest megkerülve a látótérbe került. Közben hangosan szólt. Nyakát kinyújtva fuvolázott, közben szomszédja szorgalmasan válaszolgatott. Szép volt, de sajnos óvatlan voltam, észrevette az objektív mozgását, és lebukva eltűnt a szemem elől. Messze nem mehetett, a hangját folyamatosan a közelből hallottam. De úgy látszik a szomszéd sem úszkált tétlenül, nemsokára megpillantottam, amint szemből a gyékényes mentén közeledett. Egy-egy füttyszó innen-onnan, és a szomszéd egyre közelebb ért. Amíg a hátulsó madár csendben volt, addig ez a vöcsök is nyugodtan viselkedett. De amint az megszólalt, emez határozottan elindult a hang irányába. Nagyon közel úszott el előttem, a portré talán érzékelteti. Még hallottam a les mögül szólni mindkét madarat, aztán a hangok szétváltak, és rövidesen mindkettő a helyéről szólongatta egymást. Úgy látszik lecsillapodtak az indulatok. Újabb egy órán keresztül nem történt semmi említésre méltó, amikor az öböl szélén feltűnt egy hattyú. Egyenesen befelé tartott, közben fejét a víz alá dugva táplálkozott. Figyelgettem az objektíven keresztül. Vártam, hogy közelebb érjen, amikor a háttérben újabb nagy fehér folt jelent meg. Még egy hattyú. Ez utóbbi azonban egészen másként viselkedett. Szárnyait kissé feltartva, kihúzott testtartással, egyenesen az előző felé tartott. Amikor a közelébe ért, egymás felé fordultak, felborzolták nyakukon a tollazatukat, és búgó hangokat hallattak. Egyből világossá vált a helyzet, nászviselkedést látok. Egy darabig szinkronban, egymás mellett úsztak, majd rítusosan fürdeni kezdtek. De arra ügyeltek, hogy mindezt szorosan egymás mellett tegyék. Micsoda látvány volt! Nagyon kellet ügyelnem, hogy a vízszint rendben legyen, és közben arra gondoltam, csak ki ne ússzanak a látótérből. Bár ilyet még sosem láttam, tudtam, hogy mi fog következni. Egy-két perc elteltével a kicsit filigránabb termetű tojó lehajtotta a fejét a vízre, a gúnár pedig tette a kötelességét. Az aktus végeztével mindkét madár kiemelkedett a vízből, és búgó hangjukon ünnepelték egymást. Majd mindketten rövid tollászkodásba kezdtek. Hát nehezen tértem magamhoz. Csodálatos, meghitt pillanatok voltak. Sokat már nem is vártam a mai naptól. Az ismét feltűnő kis vöcsök is sietett a dolgára. Én meg a hattyús élménnyel telve vártam, hogy este legyen. Indulás közeli volt már az idő, mikor a szárcsák zajongására lettem figyelmes. Az egyik irányból heves futással iramodtak a nádas felé. Valaki biztos jár a töltésen, gondoltam. Szinte abban a pillanatban az üres öböl közepén valami kidugta a hátát a vízből. De csak egy szemvillanásra. El is gondolkodtam, hogy láttam-e egyáltalán valamit. De néhány másodperc múlva a les előtt pár méterre örvénylett egy nagyot a víz, és felbukkant egy szőrös fej. Mi van? Vidra! Pár másodpercem volt csak, hogy megörökítsem a váratlan látogatót. Két kattanást engedett, majd egy nagyot örvénylett a víz, és el is tűnt. Lassan ébredtem az ámulatból. Annak ellenére, hogy a fél életemet a természetben töltöm, még soha nem láttam vadon élő példányt. Igazi ráadás volt ez a nap végére.

             

   Csillagos az ég, szélcsendes, enyhe idő van. Hangos békakórus szól, amibe szárcsák, vöcskök, récék hangjai vegyülnek. Sötétben sétálok a tó mellett. A hangzavar bizakodással tölt el, remélem szép hajnalom lesz! Nagyobb zűrzavar nélkül el is jutok a tutajhoz, csak egy tőkés réce riad fel előlem, amikor a vízbe gázoltam. A hajnal a vízparton mindig maga a csoda. Izgalmas végignézni, ahogy a sötétségből lassan kibontakozik a táj, és a különféle hangok testet öltenek. Most is így volt. Már napkelte előtt megelevenedett a víz, és nagy örömömre a búbos vöcskök is jelen voltak. Igaz, hogy csak megmutatták magukat, de ez már biztató előjel. Napkeltéig nem is láttam őket, csak a szárcsák jöttek-mentek a közelben, időnként keresztezve a felkelő nap fényét. Fantasztikus színvarázs alakult ki, ami percről-percre változott, ahogy a nap egyre emelkedett. A víztükörben megjelenő napkorong mellé beúszó búbos vöcsköt szépen kontúrozta a vörös fény. Talán nem is a madarakon van ilyenkor a lényeg. A színek, formák sokkal erősebben ki tudják fejezni a napkelte tünékeny csodáját. Ahogy a nap emelkedik, a vörös úgy vált át sárgába. A jó helyen, jó időben beúszó hattyú így változik fehérről aranyszínűre. A színvarázs sajnos gyorsan eltűnik, de ez esetben nem bántam. A többször megjelenő búbos vöcskökre koncentráltam. A tavalyi, első tutajos szezonban óvatos voltam, de mostanra kiismertem a szerkezet úszóképességét, így most már bátran kimerészkedtem vele a mélyebb vízre is. Régi vágyam volt, hogy a búbos vöcsökhöz közelebb férkőzzek, ezért a mostani helyzetet nagyon élveztem. Több madár is mozgott az öbölben, csak ki kellett várnom, amíg egyik-másik a megfelelő pozícióba kerül, és előttem produkálja magát. Mintha milliónyi fénylő gyöngyöt rázna le magáról a madár, az ellenfény csodákra képes. :) Az ilyenkor gyakori nászjelenetek sajnos mind rossz helyen történtek, csak szorosan egymás mellett úszkáló párokat sikerült elkapni. Sebaj, azt hiszem így is elégedett lehetek. Jelentős előrelépést tettem búbos vöcskök fotózása terén. Egy-két közelebbi helyzetet még megvártam, aztán egy szemkápráztató jelenet után befejeztem a mai reggelt. A napfényt színeire bontó csillanások közé beúszó vöcsök szépen megkoronázta a napot.

          

Április

   A szemkápráztató hajnal után nem is volt kérdés, hogy a szombat hajnalt hol fogom tölteni. A napkeltét ismét a tutajon fekve vártam. De megint bebizonyosodott, hogy nincs két egyforma reggel. A kelő napot felhők takarták, így a reggeli órák meglehetős szürkeségben teltek. A fénytelen leskelődés ráadásul viszonylag eseménytelenül is zajlott. A vöcskök sem voltak túl aktívak. Párszor ugyan elúsztak előttem, de sokáig egyszer sem maradtak. Talán az egy tollászkodó mozdulatért érdemes volt korán kelni. Az ismétlésre másnap délután kerülhetett sor. Zavartalan napsütés várt, és az események is szinte azonnal felpörögtek. Érkezésem után hamar visszaállt a rend, és az öbölben megjelenő vöcsökpár egyből a lényegre tért. Trombitáló hangjukat hallatva egymás felé közeledtek, és násztáncba kezdtek. Ez egy nagyon szép, megkapó jelenet. A két madár egymással szemben illegeti magát, gallérjukat, bóbitájukat felmeresztik, és táncolnak. A fények még kicsit kemények voltak, de az, hogy ezt végre objektíven keresztül nézhettem, feledtette ezt a problémát. A nap hátralévő része sem telt üresen. A vöcskök szabályos időközönként megjelentek. Halásztak, vagy a lábukat nyújtogatták, vagy éppenséggel csak ringatóztak a vízen a naplemente fényében.

        

   Abban a reményben, hogy a vöcskök csodálatos násztáncának ismét tanúja lehetek, egy közeli délután megint megcéloztam a tutajt. Igaz, kicsit elkéstem, de a naplemente szép fényeire még kiértem. A vöcskök állandóan jelen vannak a kis öbölben, ezért attól nem tartottam, hogy a rövid idő ellenére nem látom őket. Hamar meg is mutatták magukat. Egy halászó példány bukdácsolt be a látótérbe, amíg egy alkalommal megfelelő távolságban érkezett a felszínre. A kis vöcsköknél már megszoktam, hogy bár nem lehet látni a víz alatti mozgásukat, nagyjából be lehet határolni, hogy egy-egy lebukás után milyen távolságban bukkannak fel ismét a felszínen. A búbos vöcsköknél ez egészen másként van. Minden bizonnyal a nagyobb termetük miatt erőteljesebb, hosszabb víz alatti úszásra képesek. Ugyanis többször előfordult, hogy az egyik pillanatban előttem alábukó madár a következő felszínre érkezésekor már egészen távol jelent meg a víz felszínén, vagy a látótérből teljesen ki is úsztak. Ennél fogva a mozgásuk teljesen kiszámíthatatlan, mint ahogy a nászviselkedésük is. Ezen az estén sajnos takarásban történt, így meg kellett elégednem egy többé-kevésbé közeli habitusképpel.

  

   Három hét is eltelt azóta, hogy utoljára a tutajon feküdtem. Bokros teendőim nem engedtek el maguktól, így már nagyon vártam, hogy egy kicsit ringatózhassak a tavon. Meg kíváncsi is voltam, hogyan teljesít az új hely. Ugyanis kicsit arrébb parkoltam a lest. Igaz, hogy fotózni nem volt időm, de néha egy-egy gyors terepszemlét megejtettem a parton, hogy lássam, miként mennek a dolgok. Az eltelt három hét alatt a vöcskök násza véget ért. A párok, revírek kialakultak. A madarak elkezdték a költést, és behúzódtak a nádas rejtekébe. Hát utánuk mentem. Kiszemeltem egy öblöt a kis csatornákkal szabdalt nádasban, ott ringatózott ez idő tájt a tutaj. Ez merőben új helyzetet teremtett, ugyanis nem a nagy, nyílt vízfelületeken kell várni, hogy a madarak közel kerüljenek, mert a nádas, gyékényes szövevényes útvesztőin amúgy is kicsik a távolságok. Meglátjuk mi lesz belőle.
   Az előző napi heves szél után meg kellett néznem, hogy nem vándorolt-e arrébb a tutaj, és mivel volt egy szabad órám, be is feküdtem kicsit relaxálni. Erősek a fények, de ha már becuppogtam a tó közepébe, nem hagyhattam ki, látnom kellett milyen a mozgás a környéken. Hát megdöbbentő. Ahogy eltűntem a lesben, szinte azonnal felbukkant egy búbos vöcsök az öböl közepén. Megörültem neki, legalább megtaláltam. De még jobban örültem annak, hogy megcélozta a tutajt. Annyira közel úszott el előttem, hogy az valami hihetetlen volt. Mintha ott sem lettem volna. Így utólag is hátborzongató az érzés, ahogy a piros szemébe nézhettem. Gyorsan visszanéztem a képeket, igen-igen-igen! Ám nem volt sok idő örömködni, felpörögtek az események. Mint kiderült két revírre láttam rá a lesből. A tojók már minden bizonnyal a fészken ültek, a hímek pedig folyamatosan járőröztek. Ha az egyik felbukkant, a másik szinte azonnal megjelent, és erős hangját hallatva, fenyegető pózban megindult felé. Hihetetlen mázli, hogy ezt többször is a les közvetlen közelében tette. Nehéz volt elhinni, hogy ez mind velem történik, hiszen eddig az volt a tapasztalatom, hogy a vöcskök egy kicsit mindig messzebb voltak, mint kellene. Most meg épp az ellenkezője történt. Madaram, ha épp nem volt teendője a szomszéddal, az öböl közepén ringatózott, vagy tollászkodott. De közlekedésre továbbra is a tutaj előtti csatornát használta, több portréra is lehetőséget adva. A rövid kis ebédidő lejárt, mennem kellett, és egy nyújtózkodó pillanat után le is léptem. De egyszerűen nem tudtam szabadulni a friss élményektől, este vissza kellett jönnöm. Késő délután megint a lesben feküdtem. Az első madár, amit megpillantottam, egy sunnyogó búbos vöcsök volt. :) Épp a szomszéd felé tartott, tisztázni a határvonalat. De mivel egyértelműek voltak a jelzések, nem került sor összecsapásra. Visszatért a nyugalom, és békés halászattal, úszkálással telt az idő. Mígnem a nap már erősen hanyatlott. Gyönyörű fények estek a tóra, és a pont háttal tollászkodó vöcsökre. :) A távolabbi nádas szép reflexiót vetett a vízre, a naplemente előtti utolsó pillanatokban a szomszéd vöcsök pedig jó érzékkel úszott be a képbe, és verdesett párat a szárnyaival. Olyan volt, mint egy jelenés a vöcsökbirodalom kellős közepén.

            

   Amikor hajnalban, a tó sarkán kiszálltam az autóból, olyan látvány tárult a szemem elé, amitől tátva maradt a szám. A tó nem nagyon látszott. Na de nem azért, mert még sötét volt. Bár igaz, messze volt még a reggel, mégis a telihold a derült, csillagos égbolton szinte nappali fényt biztosított. Hanem azért, mert az egész tó fölött több méter vastag pára ült. Mint egy hatalmas paplan, úgy fedte be a vizet, nádast, mindent. Csak a magas fűzfák csúcsa látszott ki belőle. A kerek telihold pedig gyönyörű, sejtelmes fénybe vonta ezt a ritka jelenséget. Sok éve járom a hajnali vízpartot, de ilyen markáns, szinte ködszerű, víz fölötti párát még soha nem tapasztaltam. Ez a tényező, a makulátlan szélcsend, és a közelgő napkelte egyet jelent a különleges látványvilággal, úgyhogy gyorsan és nagy kedvvel készülődtem. A gáton, már menetfelszerelésben lépkedve arra gondoltam, ha tájfotós lennék, most tobzódnék a holdfényes, ködös látképben, de a sűrű pára alól kiszűrődő madárhangoknak nehéz ellenállni, úgyhogy tájfotós ambícióimat hátrahagyva hamar a vízbe gázoltam. A víz szintjéről azért egészen másként festett a dolog. A lesben fekve gyakorlatilag semmit nem láttam. Azt megszoktam már, hogy a napkeltét megelőző kb fél órában már tulajdonképpen mindent látni, fényképezni is lehet, ha van mit. Most viszont csak az innen-onnan hallható hangokból, loccsanásokból lehetett következtetni, hogy az előttem elterülő semmiben azért zajlik az élet. Akkor kezdett derengeni valami, amikor a nap már emelkedni kezdett. Ennek hatására a víz fölötti masszív pára is mozgásba lendült, és mintha a madarak is aktívabbá váltak volna. Igaz, erősen mereszteni kellet a szemem, hogy észre is vegyem őket. Elsőként egy kis vöcsök került a közelembe. Majd a közeli nádast megzörgetve, egy vízityúk lépett ki elém. Ha nem zörög, tán észre sem veszem, annyira meresztgettem a szemem a kelő nap irányába, hátha észreveszem a terület gazdáját. Meg is láttam, de csak a sziluettjét, közelebb ezúttal nem jött. Jött viszont egy réce. Először nem tudtam miféle, aztán a felsejlő fehér szeméből kitaláltam, cigányréce közeledett. Nagyon sietett, de szerencsére előttem úszott el, így végig tudtam követni, egészen a kelő nap ellenfényébe. A szárcsák is mozgolódtak, bár jobbára csak elúsztak a látótávolságon belül. A balhés pillanatokra csak a hangok alapján tudtam következtetni. Annak ellenére, hogy már egy órája felkelt a nap, a pára még mindig kitartott. A szemközti nádas még mindig homályba burkolózott. A reggel legszebb pillanatai pedig csak ez után következtek. Szinte a semmiből felbukkant egy hattyú. Egészen elképesztő volt a látvány. A szárnyait kissé megemelve úszott a semmiben, tollait pedig már megvilágította a fák fölé emelkedő nap. Hihetetlen volt. Mint egy álomkép, úgy jelent meg előttem, pedig tudtam, csak a járőröző gúnárt látom. Közeledett, forgolódott előttem, én meg csak ámultam, és fényképeztem. Majd ahogy jött, úgy úszott el a semmiben. Volt, nincs, akár egy tünékeny pillanat.

          

   Az idő múlásával egyre zöldebb lett a tó. Na nem a víz, hanem a part meg a nádas. Míg az erdők már rég kilombosodtak, addig a nád és a gyékény április végére jutott el abba a fázisba, hogy szép zöld reflexiót adtak a víznek, és a tavalyi, avas levelek egyre kevésbé látszottak. Vártam már ezt az időszakot, mert szeretem a zölddel körített fotókat. A jó irányba állított tutajról pedig szép kilátás nyílt a zöldre. A késő délutáni órában egy vízityúk volt az első vendégem. A sarjadó gyékény közül lépdelt ki a vízen lebegő fűzfaágra. Sok reményt fűztem a pihenőhelynek szánt fához, de egyenlőre úgy tűnt, hogy csak a vízityúkok látogatták időnként. Ő is csak rövid ideig maradt, körülnézett és már ment is a dolgára. Helyette a távolabb úszkáló madarakat figyeltem az objektíven keresztül. Feltűnt a területes búbos vöcsök is, de messze volt, vártam még. A keresőbe azonban beúszott egy homályos folt. Gyorsan rányomtam az autófókuszra (Micsoda nagyszerű találmány! :)), a kép azonnal kiélesedett, és láss csodát, egy kis vöcsök került hozzám egészen közel. Szépen kitöltötte a képmezőt, és micsoda zöld vette körül! Gyorsan exponáltam egy sorozatot, a madár viszont már el is tűnt a víz alatt. Miután gyorsan visszanéztem a képet, újra a búbos felé pillantottam, de már nem ott volt, ahol az előbb. Kiúszott a gyékényfal elől, és a nyílt vízen, a zöld kellős közepén pillantottam meg újra. Príma! De mit csinál? Lábával elkezdte fröcskölni a vizet. Nem volt kétséges, ez a madár fürdött. Sokévnyi madáritatózás után persze az nem furcsa, hogy egy madár szeret fürdeni. Na de egy vöcsök? Minek? Egész nap a vízben van, folyamatosan vizes. Na de szemmel láthatóan, az én gyenge eszmefuttatásom ellenére, a búbos rettentően élvezte a szituációt. Hosszú percekig fröcskölte magára a vizet. Majd a végén jött a már ismert szárnyverdesés, és a vöcskökre annyira jellemző tollrázás. A fürdőzés után, csak a miheztartás végett, még pózolt egy sort a szomszédnak, aztán a közelgő hattyú elől alábukott. A hattyú gyorsan elúszott. De ahogy utána néztem, megint a vöcsköt láttam meg. Hiába, ez az ő világa. Ezúttal a belső öbölben úszkált. Itt a közeli háttér miatt még nem olyan szép a zöld, de a madár közelsége nagyon imponáló. Nem lehetett kihagyni, és hát azok a tollbóbiták... :) Mivel is lehetne zárni ezt a szép napot, mint még egy kis zölddel, és vöcsökkel. A szomszéd is megjelent a határon. Szemmel láthatóan méregették egymást, de csak tisztes távolból, minden balhé nélkül. Aztán mindenki ment a dolgára. Az egyik vöcsök eltűnt az öbölben, a másik a kányafű között, én meg hazafelé vettem az irányt...

           

   Egy hét eltelt a „páradús” reggel óta. A telihold a felére fogyott. Gyenge fénnyel világítja meg a tó környékét, ami újfent vastag párába burkolózott. Április utolsó napján nagyon hideg a reggel, minden bizonnyal ez okozza a napközben már melegedő víz kipárolgását, ami a szélcsendnek köszönhetően meg is üli a tájat. Ha lehet, most talán még sűrűbb, még átláthatatlanabb a pára a víz felszínén, mint egy héttel ezelőtt. A gátról már látható keleti derengés a vízről nézve teljesen eltűnik. Sűrű homályban közeledek a tutaj felé. Halkan próbálok gázolni a vízben, nem akarok elriasztani semmit. Jobbról is, balról is halk loccsanások jelzik, hogy nem vagyok egyedül. A lesben pedig mintha még éjszaka lenne. Kényelmesen elheverek a szivacson, jöjjön aminek jönnie kell. Még a napkelte ideje előtt a párából kivált egy madár alakja, közeledett. Azt láttam, hogy réce, de a fajt csak akkor ismertem fel, amikor már nagyon közel volt. Üstökösréce! Hej, azannya! Az erős pára miatt szinte még sötét volt, fény alig. Az optikát sem mertem felé fordítani, nehogy elijesszem, megvártam, hátha beúszik a jó irányba. Nem is csalódtam, a madár célba vette a pihenőfát, és szépen felmászott rá. Micsoda helyzet lenne ez jó fényekben! 1/8-ot adott a gép, erősen koncentrálnom kellett, hogy éles képet tudjak exponálni. Öröm volt látni ezt a fajt, remélem majd egyszer szép napsütésben is visszatér! A réce pár percig nézelődött, kicsit tollászkodott, majd lesiklott a fáról, és beleveszett a ködbe. Egyedül maradtam. Telt az idő, rápillantottam az órára, a napkeltén elvileg már túl voltunk, mégis szinte semmit nem érzékeltem belőle. Világosabb lett ugyan, de a lesből kinézve még mindig úgy éreztem, hogy a semmi határán vagyok. 10-15 m-en felül semmit nem láttam a víz felszínén. Egy-egy szárcsaárny úszott el a látótávolság határán, de velük nem tudtam mit kezdeni. Derengett már a nap fénye, de nem volt az a narancsba öltöztető fényár, színtelen korongként emelkedett a nap egyre magasabbra. A víz fölött sem láttam nagyon színeket. A madarak sötét árnyakként jelentek meg hirtelen, majd tűntek el ugyanúgy. Lassan két órája is már, hogy a nap felkelt, a szürkeség azonban még mindig mindent beborított. Az egymással rivalizáló szárcsák mondjuk éppen jó távolságban fordultak egymás felé, de egy rövid pózolás után már mentek is a dolgukra. Semmi akció. Aztán váratlanul mintha bővülne a látkép, megmozdult a páratömeg, és egyre távolabbi dolgok is feltűntek. Gyorsan kitisztult a kép, de a nap már magasan járt, a fények így túl erősek lettek a további fotózáshoz. A pára elvitte ezt a reggelt.

     

Május

   Május eleje volt már. Jól indult a délután. Szép napsütés, átvonuló kisebb felhők, kellemes szellő. A közeli gyékényfoltban többször megmutatta magát az éneklő nádirigó, megadta a jó alaphangulatot egy délutáni fotózáshoz. A búbos vöcsök is hamar megjelent, és többször egészen közel jött. Sőt, egy tollászkodási ceremóniát is bemutatott, amit eddig leginkább csak távolról láttam. Hasát oldalra fordítva rendezgette tollait, majd az elhagyhatatlan tollrázás következett. Egészen jól alakultak a dolgok, amíg váratlanul meg nem dörrent az ég. Annyira el voltam foglalva a vöcsökkel, hogy észre sem vettem a közelgő sötét felhőket. Igen gyorsan történtek a dolgok. Feltámadt a szél, csak úgy dobálták a tutajt a hullámok. Kb egy órán át zuhogott. Ezzel vége is lett az ígéretesen induló délutánnak, a heves eső elvitte a napot. A madarak elhúzódtak, hát miután elállt az eső, én is követtem a példájukat.

       

   Tavaly már megcsodáltam a tó egyes részein virágzó kányafűmezőket, ám az idei kép azt is felülmúlta. A történet még áprilisban kezdődött, és május elején tetőzött. A történet eleje nem tartozik szorosan a tutajos fotózáshoz, de a végén mégiscsak az lett belőle. Szó mi szó, a tavat helyenként teljesen elborító virágtenger megmozgatta a fantáziámat, és persze akkor lenne az igazi, ha mindezt madarakkal tudnám bemutatni. Tettem is néhány kísérletet, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mivel azonban május közepére a sárga tenger elvirágzóban volt, cselekednem kellett. Kerestem egy jónak látszó, tömött foltot, és egy alkalmas időpontban ráálltam a tutajjal. Igazából lutri volt, vagy jön valami, vagy nem. Jött. :) Egy szárcsa tűnt elő a sárga virágok közül. Nyugodtan táplálkozott, majd egy forduló után visszaúszott a sűrűbe. Tetszettek a képek, amiket visszanéztem, de lehetne jobb is. Tömöttebb virágfallal. A kérésemet egy kis vöcsök hallotta meg. A másik oldalról jelent meg. Bukdácsolt párat, közben egészen közelre úszott. Majd fogta magát és visszaindult a sárga virágok közé, és magamra hagyott az emlékezetembe beégett látvánnyal.

      

   Pünkösdhétfő reggele pont ideális egy jó kis hajnali fotózáshoz. Gondoltam és cselekedtem. A pirkadatra váró sötétségben a tutaj felé gázoltam az elmúlt napok esőzéseitől maximumra beállt tó vízében. Ám mikor a helyszínre értem, valami hibádzott. Nem volt a helyén a tutaj. Szeles napok után ez már előfordult, de mindig a közelben, a nádfalba beállva találtam meg. Most viszont nem volt sehol. Még sötét volt, fejlámpám fényében csak a közvetlen környezetem látszott, de a tutajt nem látom sehol. A nádas ösvényein pedig sötétben bolyongani nem sok értelme van. Jobb ötletem nem volt, duzzogva visszamentem a töltésre, és megvártam, míg világosodni kezdett. Majd mikor már jól lehetett látni, körbetávcsöveztem a tó ezen szegletét. Szerencsére megláttam a lessátor tetejét valahol a nádasban, egy belső öbölben. Hogy kerülhetett oda? Meglehetősen zegzugos szél fújhatott. :) Na mindegy, a lényeg, hogy megvan. A tutajmentési akció jól elhúzódott, már a napkeltén is bőven túl voltam, mire minden a helyére került. A szép fényeknek lőttek, de azért csak befeküdtem egy kicsit, ha már megdolgoztam érte. Rögtön az első dolog, amit megláttam, egy a felszálló párából előtűnő vöcsök volt. De nem volt egyedül. Egy csíkos apróság követte, és mintha a hátán is púposodott volna valami. Hát elérkezett végre az idő, kikeltek a vöcsökfiókák. Ez a lestől távolabbi revír családja volt, hamar el is távolodtak tőlem. A közelebbi revír birtokosa meg még egyedül úszkált. Nem baj, minden bizonnyal hamarosan ellepik a tavat a bébi vöcskök. :) Következő alanyom váratlanul lepett meg. Egyszer csak ott volt előttem. A pihenőfán két nagy lábat pillantottam meg. Szürke gém érkezett. Milyen magas! Nagyon fel kellett emelni az objektívet, hogy egy portré is beleférjen. Sajnos az helyett, hogy halászott volna kicsit a fáról, inkább elrepült. Na majd legközelebb. A gémet szárcsa váltotta. Kicsit tollászkodott, rázta magát, majd ő is ment a dolgára. Kisvártatva balról hangos locsogás hallatszott, és fiókák vékony hangját hallottam. Majd szinte azonnal beúszott a képbe egy seregnyi pihés tollgombóc. :) Ó, hattyúéknál is megjelent az új generáció. Sajnos ők is siettek, és hát nekem is mehetnékem támadt. Erős volt már a fény, elég is volt erre reggelre az izgalmakból. Így az ellenfényben szárnyát verdeső szárcsa után én is leléptem.

      

   Kicsit úgy éreztem, hogy legutóbb a tó elvett egy kicsit a hajnali lehetőségből. Revansot kellett vennem. Másnap este újra kifeküdtem. Annyit azonban módosítottam, hogy a tutajt kicsit átnavigáltam arra a helyre, ahol előző reggel a fiókáit vezetgető búbos vöcsköt láttam. Kis csíkos madarakat akartam látni a fényképező keresőjében. A nézőpontban nem tévedtem, legalábbis nem sokat, ahogy az később kiderült. Az érkezésem okozta zavar elcsitulása után búbos vöcsök bukkant fel a látótérben. Olyan vöcskösen megrázta magát, és a mozdulat miatt apró pici, csíkos madárkák potyogtak le a hátáról. A kicsik úszkáltak egy rövidet a tollászkodó mama körül, majd amint az engedte, újra felmásztak a hátára. Így együtt forgolódtak a vízen egy darabig, majd hirtelen megjelent a papa is, és egy szép halat hozott a kicsiknek. Szép jelenet volt, csak egy kicsit távoli. A vöcsök család szépen folytatta a fiókák etetését, én meg vártam, hogy kicsit közelebb sodródjanak. Addig is egy a közeli növényzetbe beszálló nagy kócsag, és a látótérben megjelenő cigányrécék kötötték le a figyelmem. Nagyon szépen mutattak a tiszta, délutáni napsütésben, csak hát szintén kicsit távol. Sebaj, egy fokozottan védett fajt ilyen körülmények között látni így is nagy öröm. :) A cigányrécék hamar magamra hagytak, foglalkozhattam ismét a vöcskökkel. Akik még mindig ugyanabban a távolságban élték családi életüket. Az egyik szülő a hátán utaztatta a fiókákat, míg a másik hordta nekik a táplálékot, vagy éppen a szomszédos vöcsköt kergette, aki óvatlanul túl közel bukkant fel a víz alól. Ilyenkor, ha a szomszéd már tolakodóan közel volt, a fiókákat hordozó szülő is felvette a fenyegető pózt, és utasaival megrakodva elindult felé. Ez legtöbbször elég is volt, és a határsértő már iszkolt is vissza a közös felségvizekre, ahol zavartalanul halászhatott. Nagyon érdekes a vöcskök revírtartása. Honnan tudják, hogy hol húzódik a vízen a határ, fogalmam sincs. Szóval ilyen pillanatokkal telt a délután, a vöcskök folyamatosan uralták az előttem lévő, kicsit távoli vízfelületet. A fiókák nagyon aranyosak voltak. De jó is lenne, ha a közelükbe tudnék jutni! Amíg ezen morfondíroztam, jobbról csobogás hallatszott a kányafüves felől. A hangokból ítélve valakinek vitája támadt egy szárcsával. Aztán réce alakja bontakozott ki a növényzetben. Óvatosan arra fordultam, hogy mire kiér, egyből rá tudjak állni. A keresőben egy cigányréce jelent meg. Hijj, de most jó a távolság is. Élesség, vízszint rendben, már csak egy szép mozdulat kellene. És.... katt-katt-katt. Már szólt is a sorozat. Ez szép volt. :) A réce fordult egyet, és visszaváltott a takarásba, maradtak ismét a vöcskök. Talán egy hangyányit közelebb voltak. Gyönyörűek a fények, zavartalan a naplemente, teljes a szélcsend, a víz sem hullámzott. Hát lehetne kívánni ennél többet? Talán még egy kis közelséget. De sajnos ez a mai napon nem történt meg. A nap utolsó sugaraiban felbukkanó kis vöcsökkel fejeztem be az estét. Nem volt tovább miért maradnom, és emésztenem is kellett az újabb élménycsomagot. Azt hiszem kárpótolt a tó. :)

              

   Fiókákat akartam fényképezni! A kis zebracsíkos vöcsökfiókák látványa nem hagyott nyugodni, még közelebbi fotókat szerettem volna róluk, és a szülőkön taxizós jelenetekről. Így hát péntek délután célba vettem a tutajt. Kis pozícióváltás ismét, talán majd így közelebb kerülnek hozzám. Nagyjából úgy kezdődött minden, mint a múltkor. A mamataxi megérkezett a látótérbe, hátán és mögötte fiókáival. Pár nap telt csak el, de szemlátomást nagyobbak a csemeték. Amíg vártam rájuk, a közelbe sodródó cigányrécét figyeltem. Pihent, néha el is aludt. Nagyon örültem, hogy ilyen jó itt a cigányréceforgalom. Számomra igazi, emblematikus faj. Joggal érezhetem, hogy rámkacsintott a szerencse. A cigányréce, miután szundított egy kicsit, elúszott előttem, és eltűnt a növényzetben. Nem is baj, mert időközben a vöcsökcsaládot egyre közelebb sodorta a víz. Ó, hát így már mindjárt másként festett a dolog. Igaz, még mindig lehetne közelebb, de már szépen mosódott a háttér. Míg az egyik szülő csak ringatózott a vízen a hátán ücsörgő fiókával, addig a másik folyamatosan hordta nekik a halat. Szép munkamegosztás. Csak tudnám melyikük az anya és az apa... :) A halászgató szülő bejárta az egész öblöt. Hol itt-hol ott bukkant fel. Néha szerencsém volt, és pont a tutaj előtt. Na, a taxi is parkolhatna itt, azzal kiegyeznék. De ez sajnos nem történt meg. Helyette mindkét szülő halászni kezdett, és a magukra maradt fiókák eltávolodtak, próbálták követni víz alá bukott szüleiket, akik lelkiismeretesen szolgálták fel egymás után a kisebb-nagyobb halakat. Miközben a vöcsök család tette a dolgát, az öböl szélén minduntalan megjelent egy másik halászgató vöcsök is. Ezt a háziak nem nézték jó szemmel, és amikor észrevették, egyből elhajtották. Sokszor elég volt egy fenyegető póz, vagy egy kiáltásokkal tarkított feléúszás. Az öböl minden bizonnyal jó halászhely lehetett, mert az idegen újra és újra felbukkant. De tudta, hogy tilosban jár, mert minden megjelenésekor nagyon lapított. Szinte csak a fejét dugta ki a vízből, és figyelte, hogy a terület birtokosai észreveszik-e ittlétét. Egy ilyen jelenet játszódhatott le, amikor váratlan esemény történt. Az öböl távolabbi részén tartózkodó madár hirtelen megindult. Hangos kiabálások közepette végigszáguldott a víz felszínén. Valószínűleg észrevette a területre besettenkedő idegent, és el akarta kergetni. Minden nagyon gyorsan történt, csak arra volt időm, hogy reflexből odahúzzak egy sorozatot. Nem kell mondanom mennyire örültem, amikor visszanéztem a képeket. Többször láttam már vöcsökfutást, de élesen még soha nem sikerült elkapni. Nem tudom, hányszor néztem meg egymás után a képeket, de egyszer csak azt vettem észre, hogy két cigányréce ringatózik előttem. A korábbi hím bukkant fel a tojóval együtt. Tollászkodtak egyet, majd elsiettek a dolgukra. A nap hátralévő része aztán viszonylag eseménytelenül telt. A nagy futásból visszatért vöcsök halászgatott csak a látótérben, róla készültek az este utolsó képei.

               

   Mivel a vöcsökfiókák szemmel láthatóan napról-napra nagyobbak lettek, minden lehetőséget meg kellett ragadnom, mert közeli képet szerettem volna róluk. Rögtön másnap hajnalban ki is feküdtem a tutajra, mint utólag kiderült teljesen feleslegesen. Nagyon szeles idő volt, és egy szál madarat se láttam a vízen mozogni egész reggel. Hát ilyen is van kérem szépen. De volt még egy esélyem, vasárnap délután sikerülnie kell! Ahogy kell, időben a lesben voltam, jöhetnek a madarak. Jöttek is, de reménytelenül messze voltak. A vöcsökfiókák már egészen önállónak tűntek. Néha a víz alá is lebuktak a szüleik után, azok meg sokkal bátrabban, és messzebb mozogtak, mint eddig. Nekem meg maradt az a szárcsa, ami néha elúszott előttem, olyan határeset távolságra. Elég egyhangúan telt az idő. A közelben semmi érdemleges nem történt. Egészen addig, amíg balról ismerős hangokat nem hallottam. Csobogás és finom orrhangok jelezték, hogy közeledik valami. Nem is kellett sokat várni, a látómezőben fehéres tollgombócok bukkantak fel. Nem tudom, hogy a cukiságot mivel lehetne definiálni, de szerintem a hattyúfióka alkalmas lenne rá. Szépen, egy csoportban úsztak el a les előtt, egészen váratlan közelségben. Na, ez már igen! A fiókákat szorosan követték szüleik is, de ahhoz, hogy velük is kezdhessek valamit, meg kellett várni, hogy kicsit eltávolodjanak. Talán negyed óra volt még naplemente előtt. A táplálkozó hattyú ilyen fényben nagyon szép látvány. Ez a pár szép pillanat, amit a hattyú család elvonulása jelentett, megmentette az estét, mert a vöcskök utáni hajsza rossz irányt vett. Remélem tudok rajta fordítani.

     

   Újabb alkalom, újabb lehetőség. A tutajt megint egy másik pozícióba állítottam, hátha így sikerül becserkészni a vöcsökfiókákat. Megcéloztam az öböl egyik sarkát, ahova a lemenő nap szépen besütött, és néha a vöcsköket is láttam ott időzni. A leskelődés első egy órája viszonylag csendesen telt. Csak néhány szárcsa dugta ki a csőrét a nádszegélyből. Az eseménytelenséget a part felől hallatszó hangos zaj törte meg. Valami törte a nádat, és jól hallhatóan belegázolt a vízbe. Nem is kellett sokat várni, a 3-4 méter széles gyékénysávból előbukkant egy orr. :) Persze az orrnak feje is volt. Vaddisznó igyekezett átkelni a belső szigetre. Láthatóan nem zavarta a mély víz. Vígan közeledett. Ám mielőtt elérte volna a sekélyebb részt, beért szél alá. Felkapta az orrát, és azonnal megfordult. Nyilván megérezte a szagomat. Mennyivel egyszerűbb a madarakkal, az ő szaglásukkal nem kell foglalkozni. :) Ahogy a disznó visszafordult, akkor vettem észre, hogy nincs egyedül. A kocát malacok követték. A kicsik kiválóan úsztak, eszeveszettül igyekeztek anyjuk után. A család egy gyors forduló után eltűnt a parti gyékénysávban, visszaváltottak a szárazra. Az embert mindig érik meglepetések. :) A disznók tényleg megtörték az eddigi csöndet. A les mellett egy hattyú úszott el, és a szép fényekben beállt a kellő távolságra. Fejét a víz alá dugva táplálkozni kezdett. Percekig forgolódott előttem, majd ahogy jött, méltóságteljesen elúszott. Egy darabig megint üres volt a víz. Csak a szélben álldogáló nagy kócsag mutatta magát. Aztán végre megtörtént, amire vártam. Balról, a les mellől meghallottam a vöcsökfiókák vékony hangját. Szinte ezzel egy időben az egyik öreg vöcsök pedig előttem bukkant fel a víz alól. A távolság nem volt túl nagy, ebből bármi lehet. A búbos elkezdett halászni. A tutaj előtti részen sekélyebb volt a víz, és a vöcsök fordulásai a víz alatt a felszínen örvényeket okoztak. Szépen tudtam követni, hogy hol jár épp a madár. A helyzet egyre izgalmasabb lett, mert az örvények közeledtek, és egyszer csak felbukkant előttem a vöcsök, csőrében egy termetes keszeggel. A nap már nagyon alacsonyan járt, a háttér gyönyörűen izzott a lapos fényekben. Hű, micsoda pillanatok voltak. A vöcsök forgolódott kicsit, igazgatta a halat, majd határozottan megindult. Na most kell jönnie a fiókáknak. Nem engedtem ki a madarat a keresőből, hátha a másik oldalról beúszik egy csíkos fej, és meglesz az áhított pillanat. Nem így lett. A vöcsök kiúszott a látótérből, a fiókák meg igaz, hogy közelről, de a les mellől, takarásból csipogtak. Az etetés nem előttem zajlott. Sebaj, gondoltam, hátha visszajön a madár. Vissza is jött. Ám közben a nap lement, és a fiókák hangja is távolodott. Az esély elszállt. Hát kérem, erre tudnám mondani, hogy disznóság.

          

   Akárhogy is ügyeskedtem, a vöcsökfiókák túljártak az eszemen. Fogtam a tutajt, és lehorgonyoztam az eredetileg kinézett helyre. Pár nap múlva, május utolsó délutánján ott vártam, hogy valami a fényképező elé kerüljön. A hattyúk kezdték a felvonulást. Az egész család előttem úszott el, elöl-hátul az öregek, közöttük szorosan egymás mögött a fiókák. Szépen cseperednek. A délután további részét a szárcsák jelenléte töltötte ki. Felbukkantak a pihenőfa körül, és a kányafüvesből is folyton ők úsztak elő. Hol egyedül, hol kettesével. Majd zárásként a hattyú gúnár tért vissza pár percre, és a nádas mellett tollászkodott egyet.

     

Június

   Két hétig nem voltam fotózni. Azért ez nagy szó nálam, pláne ilyen sűrű időszakban. És hát két kihagyott hétvége után már nagyon kíváncsi voltam, mi változott. A délutáni les egy szürke gémmel kezdődött. A tutaj melletti kányafüvesbe szállt le. Sokat nem láttam belőle, csak a szeme világított, amíg körbekémlelt, majd elnyelte a zöld növényzet. Kis szünet után ismerős hangok közeledtek. A látótérben megjelentek a hattyúfiak. Majdnem kétszer akkorák, mint a múltkor. Felém úsztak mögöttük elengedhetetlen kísérőjükkel. Vigyázó szemek kísérték a hattyúk következő generációját.
A csapatnyi rút kiskacsa távozása után jó darabig csak a nézelődés maradt. Na meg a hallgatózás. Nagyon aktívak voltak a kis vöcskök, legalábbis a hangjuk alapján erre lehetett következtetni. A közelből szóltak, de a növényzet takarásából. Így próbáltam kitalálni, merre járhatnak. Aztán egyszer csak feltűnt egy. Nagyon közel volt, nem is tudtam ráfordulni, nem akartam egy gyors objektívmozdulattal elriasztani, inkább megvártam, amíg tovasiet. Mindvégig hangosan szólt. De mindjárt ki is derült, hogy mi okozta az izgalmát. Mögötte feltűnt a párja, de nem volt egyedül. Két csíkos nyakú fióka követte. Amíg az anyjuk tollászkodott, ők a les előtt úszkáltak. Hej, micsoda helyzet! Egy hónapon keresztül azon fáradoztam, hogy a búbos vöcskök fiókáiról közeli képet tudjak készíteni. Nem sikerült. Most meg itt vannak előttem a kis vöcsök fiai. Az örömömet még az is fokozta, hogy soha nem láttam még ennek a fajnak a fiókáit. Csak mindig a már juvenilis tollazatot viselő, önálló fiatalok kerültek a szemem elé. A nagy izgalom közepette igyekeztem jól exponálni, és nem elrontani a felkínálkozott lehetőséget. Az anyamadár erre lehetőséget is adott, mert jó ideig tollászkodott a les előtt, és nem vitte el azonnal a fiókákat. Már csak azon izgultam, hogy távozóban a "zöld" víz felé ússzanak el. Szerencsém volt. :) Innentől már bármi történhetett, nem végződhetett rosszul a nap. Az sem zavart nagyon, hogy a pihenőfára érkező szürke gémet egy óvatlan mozdulattal elriasztottam. A naplementét már teljes nyugalomban vártam. De még egy rövid közjáték hátravolt. A pihenőfa felé vízityúk úszott. Na most ezt azért már nem szúrom el. Mire a fára ért, már tűzkészen vártam. Az izzó háttér előtt forgolódott kicsit, rendbe szedte tollazatát, majd egy hatásos pillantás után eltűnt a gyékényesben. Pár perc múlva pedig lement a nap.

       

   A kis vöcsök fiókák látványa megmozgatta a fantáziámat. Két napra rá, délután újra próbát tettem. Szép, felhőmentes idő ígérkezett, jó kedvvel bújtam be a lesbe. A műsor egy nagy kócsaggal kezdődött. A kányafüvesben landolt, mint a múltkor a szürke gém. De vele ellentétben nem a sűrű felé indult el, hanem pár lépés után teljes valójában láthattam a növényzet előtt. Ott kezdett el halászni, lassú léptekkel haladva a növényfal mellett, én meg szépen lekövetve a mozgását, figyeltem jellemző halászmódszerét. Amikor aztán a kányafüves szélére ért, felugrott, és elrepült. A kócsag után a hattyúk következtek. Úgy tűnik, hogy a család rendszeres napi útja a tutaj előtt vezet el. Most is megjelentek. A fiókák egyre közelebb úsznak el előttem, lehetőség volt már portréra is. Halk csipogások kíséretében bevették magukat a kányafüvesbe. A vöcskök is mozgolódtak. Feltűnt a búbos vöcsök pár, fiókák már nem voltak velük. A kis vöcskök is a közelben voltak, de a fiókák nem jöttek elő a gyékényesből. Etetést is láttam, de az események nagyon a növényzet szélében zajlottak, nem volt esély fényképre. Viszont adódott más. A nyílt vízről tőkés réce célozta meg az öblöt. Nem mertem rámozdítani az objektívet, nagyon éles szemű. Inkább vártam. Sejtésem beigazolódott, a pihenőfa felé igyekezett. Amíg felkapaszkodott a fára, volt idő felé fordulni. A réce már vedlésben volt, de még így is nagyon szépen szikrázott a feje a napfényben. Jó pár percen keresztül tollászkodott, de nagyon a gyékényes mellé állt be, értelmes kép nem született. Közben viszont az egyik fiatal szárcsa került jó helyzetbe a másik oldalon, inkább rá koncentráltam. Sajnos nem maradt sokáig, nézelődött kicsit, majd egy finom falat után visszacsusszant a vízre. Közben a tőkés végzett esti toalettjével, és tovább állt. A helyét szinte rögtön egy öreg szárcsa vette át. Vele ért véget a nap, ugyanis a naplementét felhő takarta be, az aranyló fények így elvesztek, nem volt miért tovább maradni.

          

   Ismét szépnek ígérkező esti lesemet kezdtem meg a tutaj fedélzetén. Jó a mozgás, kellemes délutáni napsütést ígér a meteorológia, szépek a remények. Nem is várok sokat, balról halk locsogás, és a pihenőfán megjelenik egy réce fióka. Majd azonnal egy másik, és őket követve a mama is felkapaszkodott rá. A kis család heves tollászkodásba kezdett. Mosolyogva néztem a kis tollgombócokat, ahogy rázták magukat. Valahonnan előkerült még egy fióka, ő is csatlakozott a csapathoz. Pár perc tollászkodás után a récecsalád visszacsúszott a vízre, és elnyelte őket a kányafüves. Velük együtt a felhők is elúsztak, és a másik oldalra érkező magányos tojó már a napsütésben fürdött. Ahogy a récék szokták, féllábra állt, aztán elszundikált. Öt-tíz perc is eltelt így. Néha felpillantott, ha egy szárcsa hangosabban csobbant a közelben, de aztán ugyanúgy visszaaludt. Nyugalma rám is átragadt. Jó volt nézni ezt a csendéletet. A tutaj finoman ringatózott a vízen, és előttem pár méterre egy vadmadár pihent. Hát kell ennél több? A réce végül csak felébredt. Kortyolt párat, nézelődött egy kicsit, majd egy alapos nyújtózás után odébbállt. Miközben a távolodó récét figyeltem, a les előtt megjelent a múltkor látott két kis vöcsök fióka. Ketten összetartva ugyan, de már szülői kíséret nélkül mozogtak. Fantasztikus volt az a közelség, amit a kis vöcskök megengedtek. Igazi ajándék. Amíg a vöcskök az orrom előtt úszkáltak, észre sem vettem, hogy a pihenőfán egy újabb tőkés réce álldogál. Egy gácsér. Ugyanúgy, mint az imént a tojó, féllábon sziesztázott. Az egyre laposabb fényekben szépen mintázta a nádas a vizet. De a kacsa gondolt egyet, és otthagyta a csíkos hátteret, átúszott a másik oldalra, ahol korábban a tojó szunyókált. Nem baj, a homogén hátteret is szeretem. :) Alapos tollászkodásba kezdett. Nagyon örültem a szép fényeknek. A gácsér annak ellenére, hogy már vedlésben volt, nagyon szépen mutatott. A szárnytükre csak úgy világított. Negyed óra, húsz perc lehetett még naplementéig, ilyenkor a legkedvezőbbek a fények, ha zavartalan a naplemente. Ha zavartalan... Szinte egy csapásra a meleg fények odalettek, felhő takarta be a napot. Ej, a fene vigye el. Ennyit a naplementéről. Vagy mégsem? A tőkés, miután végzett a tollászkodással, pihenőpozícióba állt, és abban a pillanatban az aranyló fények elöntötték a tavat. A tökéletes szélcsendben megfeszülő víztükörben feloldódott a környezet, tökéletes körítést adva a relaxáló madárnak.

                     

   Rég keltem már hajnalban. Most úgy alakult, hogy a szombat reggelt a tavon töltöttem. Na de az sem normális teljesen, aki a nyári napforduló idején erre vállalkozik. Négy óra után, mikor megálltam a tó partján, már tudtam, hogy elkéstem. Bőven világos volt már. Na mindegy, bele a tóba, aztán, meglátjuk. Az első képek egy kócsagról készültek. A víz fölött szálló gyenge párában sétált be a látómezőbe. Nagyon szeretem az efféle sejtelmes hangulatokat. Sajnos nem jött közelebb, de talán nem is baj, hiszen a tutaj környékét meglepték a récék. Összesen talán 10-en lehettek, össze-vissza úszkáltak, fürödtek, és néhányan a kijelölt helyet is igénybe vették. A gácsérok már előrehaladott vedlési állapotban voltak. Fejükön egyre kevesebb a fémes csillogás, és egyre több a barna. Próbáltam az érdekes jelenetekre koncentrálni, egy csőrvakarás annak ígérkezett. Időközben a háttérben is mozgalmassá vált a reggel, több kócsag is helyet keresett magának a halászathoz. Sőt a területes rétisas is megmutatta magát, nagy riadalmat okozva a vízen mozgó madarak között. Az óriás ragadozó úgy látszik csak terepszemlét tartott, egy átrepülés után a tavon visszaállt a nyugalom. A récék tovább folytatták reggeli teendőiket. Minden lehetséges helyet elfoglaltak, ahol tollászkodni lehet, és ekkorra már a napfény is megérkezett. A kelő nap festő ellenfénye, amiért az ember korán kel. Lehet, hogy a rétisas is erre a pillanatra várt, mert újra megjelent a látótérben. Ám ezúttal nem hagyták szó nélkül a többiek, egy rétihéja vágott rá a nagy madárra. Az összetűzés kimenetelét már nem láttam, kirepültek a látótérből, de gondolom a nagy madár megunta a zaklatást, és lelépett. Maradtak a közeli események. Az ellenfényben fürdő pihenőfán szárcsa lépdelt. Tollászkodása közben izzó szikrákként szórta szét a vízcseppeket. Mögötte egy árny úszott be a keresőbe. Ráélesítettem, egy kis vöcsök volt. Jó irányba tartott, de hamar lebukott. Pár pillanat múlva azonban a legjobb helyen bukkant fel. Hamar egy kis korrekció az optikával, és már le is zajlott a gyors jelenet. A fekete háttér előtt, az aranyló vízen a vöcsök megrázta magát. A vízcseppek pedig ezernyi gyöngyként repültek a levegőbe. Hej, az a csodálatos hajnali ellenfény. :) A vöcsök elúszott, maradt a napfényben fürdőző szárcsa a pihenőfán, aminek a távozása után a hajnali kreatívkodás is véget ért. Fátyolfelhők takarták el a már egyre emelkedő napot, a varázslat mára elszállt. Csak a búbos vöcsök kapott még egy fotót, a már egészen nagy fiókájával.

               

   A hajnali les tapasztalatai alapján újra pozícionáltam a tutajt. A nyílt vízen nagyobb forgalmat láttam, mint amit a kis öbölben tapasztaltam. Hála a szerkezet mobilitásának ez nem okozott különösebb problémát, így a következő szépnek ígérkező délután már próbát is tehettem. Meleg volt már. A lessátor alatt meg főképp. Amint befészkeltem magam, el is határoztam, hogy a kánikulai napok idejére szüneteltetni fogom a délutáni fotózást. A meleg okozta kellemetlenségeket egy fiatal kis vöcsök feledtette. Csíkos még a feje, de ő már nem kötődött a szülőkhöz. Vidáman bukdácsolva tűnt el a szemem elől. Mögötte a szárcsák is megérkeztek. 15-20 példány is célba vette a nyílt részt. Zömében távol, de akadt közöttük közeli is. Egyenlőre nem tudtam velük foglalkozni, mert az előbbi vöcsök újra megjelent. Ráadásul olyan közel, hogy nem tudtam ellenállni. Mindig ilyet szeretnék a keresőben látni. Gyönyörű, zöld háttér, sima vízfelszín és egy aranyos madár. A vöcsök elúszott, de nem maradtam egyedül. A szárcsák közben birtokba vették a területet. Egyesek tollászkodtak, mások vízisíztek. :) Néha egy-egy nagy kócsag rebbentette szét a társaságot, vagy éppen a les előtt áthaladó hattyúcsalád miatt kellett odébb úszniuk. De az igazi felfordulást a gémek okozták. Egyre-másra érkeztek, hogy helyet találjanak maguknak a halászathoz. Némelyiküket az sem zavarta, ha a kelleténél mélyebb vízben landolt. Hattyú módjára úszkálni kezdett. Sőt ebben a helyzetben még a vízbe is belecsapott egy kishal után. Kész szereptévesztés. Na de csak nem bújhat ki a bőréből egy szürke gém, ő sem próbált hattyú maradni. Végül a számukra előkészített helyen kötött ki. Többször elrepült, hogy egy újonnan érkező gémet megkergessen, de a kis leshelyre folyton visszatért. Vele ért véget a nap, különösebb akció nélkül vártuk ki közösen a naplementét.

            

   Öt évvel ezelőtt, egy tóparti séta alkalmával láttam egy fajt, ami megmozgatta a fantáziámat. Kis kárókatonák halászgattak a vízen. Ez a fokozottan védett madár meglehetősen ritka hazánkban, költő állománya néhány 100 pár, úgyhogy azt hiszem érthető, ha a madarász szívem gyorsabban kezdett dobogni a kis kormik láttán. Akkoriban már gyakorta jártam ki fotózni is a területre, de csak partról, esetleg a leeresztett tómederben próbálkoztam lessátras módszerrel. Az úszó leses fényképezésről akkor még fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy milyen nagy dolog lenne, ha erről a ritka fajról itt fényképet tudnék készíteni. Persze az akkor használt módszerekkel ez szinte lehetetlen volt. Azóta minden évben, a költési időszak után, felbukkant néhány példány, és ezek az esetek mindig felébresztették bennem a kis kárókatonával kapcsolatos terveimet. Ez történt a legutóbbi hajnali les alkalmával is. Amikor kifelé gázoltam a tóból, és kiértem a takarásból, a nyílt vízről egy kis kárókatona repült fel előlem. Azonnal kész volt a terv. Itt az idő, most vagy soha, mondaná a költő. :) A tutajt valójában ezért kormányoztam át, és a terepet úgy alakítottam, hogy a kis kárónak is kedvére tegyek. Az előző délután nem hozott ezen a téren sikert, nem láttam a madarat, de talán a következő hajnali les meghozhatja azt.
   Szombat reggel négy óra előtt álltam meg a tóparton, kicsit korábban, mint a múltkor, ezen ne múljon a dolog. El is indult a nap, ahogy kellett, a nádas mellől tőkések kanyarodtak elém. Inkább a finom hínár érdekelte őket, de volt, amelyik megállt egy röpke tollászkodásra. A szárcsák is mozgolódni kezdtek, a vízen és a pihenőfán egyaránt. De a szürke gémek is kezdtek visszaszállingózni, miután a félhomályban elriasztottam őket a tutaj tetejéről. Ott éjszakáztak. És akkor megtörtént, amire vártam. Egy csobbanással kis kárókatona landolt a vízen. Elég messze volt, de azonnal felismertem. Nem sokat teketóriázott, egyből halászni kezdett. Hol itt-hol ott bukkant fel a víz alól. Így azért nehéz lesz fotózni, gondoltam. Aztán az egyik felbukkanás után célba vette a lest. Egyenesen felém úszott. Nem volt messzebb 4 méternél, amikor elhaladt a les előtt, de az optika már be volt állítva, nem akartam egy óvatlan mozdulattal elriasztani, bármennyire is nagy volt a kísértés. A kormi aztán fordult egyet, és már fel is ugrott oda, ahova azt vártam. Az ellenfénybe beállított szárítkozóhelyre. Hej, ennek a fele sem tréfa! Ráfeküdtem az exponálógombra. A madár rázta magát, verdesett a szárnyaival, szórta szét a vízcseppszikrákat. A látvány fantasztikus volt. A kelő nap gyönyörűen átvilágította a madár szárnyait, és életet vitt a szétfröccsenő vízcseppekbe. A gyors pillanatokat követően aztán a madárban is volt idő gyönyörködni. A kárókatonák szervezete nem termel faggyút, ami a vízimadarak tollazatát vízhatlanná teszi, így a halászat alatt a kormorán tollai eláznak. Így nehézkessé, vagy esetleg lehetetlenné is válik a repülés. Ezért a kárókatonák a vízben való táplálkozás után minden alkalommal kénytelenek a tollazatukat megszárítani. Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra, volt idő alaposan szemügyre venni legújabb kedvencemet. Mint egy napimádó, úgy fürdött a reggeli nap szép, narancsos fényében. Nehéz leírni, mit is jelent, amikor egy régen áhított faj egyszer csak testközelbe kerül, és a fejben már létező fotók megjelennek a fényképező kijelzőjén. Azt hiszem olyasmi ez, mint egy valóra vált álom. A szárítkozó szertartás után a kis kárókatona végül elrepült. Nagy volt az öröm, amikor visszanéztem a fotókat. Volt még egy kis idő a tervezett indulásig, így levezetésképp a szárcsákkal, és a vissza-visszatérő szürke gémmel foglalkoztam kicsit. Majd a nap utolsó fotójára egy tőkés réce jelentkezett az egyre erősödő fényben.

                   

   A kis kárókatonával átélt élmény meghatározó lesz egy darabig, ebben biztos vagyok. Abban bízva, hogy talán megismétlődhet az eset, a legközelebbi alkalmas délután újra kifeküdtem a tutajra. A kánikulának szerencsére egyenlőre vége lett, így ez sem lehetett akadálya, hogy próbát tegyek. Elég korán érkeztem, szerettem volna, ha a szép esti fényekre helyre áll a nyugalom. Egy darabig nem is fényképeztem, erősek voltak még a fények. Mondjuk nem is volt nagyon mit. Csak a szárcsák jöttek-mentek, tették a dolgukat. Az első ígéretes helyzet egy szürke gém érkezése volt. Nézelődött kicsit, majd tollászkodásba kezdett. A néha felerősödő szél is besegített neki, és szép dísztollai alá kapott. Majd dolga végeztével felvette a mogorva vénember figurát, és így figyelte a körülötte zajló eseményeket. Többek között azt a kis vöcsköt is, ami a les körül sertepertélt. Igazán jó helyzetbe nem került, kicsit messzebb volt a kelleténél. Aztán váratlanul olyasmi történt, amire nem számítottam. A fiatal kis vöcsök egyszer csak fogta magát és felugrott a récéknek, kárókatonának előkészített pihenőhelyre. Hát ilyet se láttam még. Ha lehet ilyet mondani, a vöcskök a legvízibb vízimadarak. Igazi lételemük a víz, onnan nem nagyon mozdulnak ki. Éppen ezért talpon álló vöcsköt nagyon ritkán látni. Leginkább csak úszva figyelhetők meg. Most meg ott ácsorog előttem ez a fiatal madár. Erős szárnycsapkodásba kezdett, mintha próbálgatná szárnyai alatt a szelet. Repülni nyilvánvalóan még nem tud, tokosak voltak az evezőtollai. Nem mindennapi a látvány, az biztos. A madár még nézelődött kicsit, aztán visszacsusszant a vízre. Nagyszerű kis jelenet volt. Közben a szürke gém lelépett, észre sem vettem, amikor elrepült. A helyéért a szárcsák álltak sorba. Különösebb perpatvar nem alakult ki közöttük. Sajnáltam kicsit. Régóta szeretnék valami komolyabb szárcsabunyót, de úgy látszik annak még nem jött el az ideje. Helyette az ismerős kis vöcsök ikrek kerültek a közelembe. Végül egy másik szürke gém is megmutatta magát a pihenőfán, eldöntve a szárcsák vitáját. Mára ennyi volt. A kis káró elmaradt, de élmény nélkül azért most sem mentem haza.

               

Július

   Gyenge pára lebeg a víz felett. A kecskebékák hajnali kórusába egy nádirigó karicsolása vegyül. A tó fölé fehér szellemként nagy kócsag libben, és a vízből kiálló pihenőfán landol. Közeledik a napkelte, ideje bekapcsolni a fényképezőt. Forgolódik, nézelődik, beletúr a tollai közé, majd odébb száll, hogy meglábalja a vizet. A nagy madár érkezése megriasztja a közelben mélázó kis vöcsköt, mire ő is mozgásba lendül. Mielőtt azonban dolgára menne, egy pillanatra kiugrik a vízből, hogy kinyújtóztassa a lábait. A pára és a napkelte előtti fényviszonyok szép kékes atmoszférát varázsolnak köré. A különleges hangulat tünékeny. Hamar változnak a fényviszonyok. Mire a kócsag megunja a halászatot, és visszatér a pihenőfára, már nyoma sincs a kékségnek. Szépek a mozdulatok, kecses a madár, figyelmetlen a fotós. :) A szárnya hegye lemarad a fényképről. Alapos tollászkodás következik, majd közös várakozás. A kócsag arra vár, hogy megéhezzen, a fotós meg arra, hogy felkeljen a nap. Ami persze törvényszerűen be is következett. A napkorong szépen felúszott az égeres fölé, és aranyba vonta a vizet, a rajta úszkáló madarakkal együtt. A szárcsák is üdvözölték az új reggelt. Az öregek, és a már kamaszkorban lévő fiatalok egyaránt. Sőt, miután a zajos társaság odébbállt, a már ismerős kis vöcsök is tiszteletét tette az egyre feljebb kúszó napkorong előtt. Szép-szép, de az igazi varázslat a másik oldalon történik. A napkelte csodákat művel. Képes a vízfelszínt aranygömbökkel borítani, és képes minden egyes gömböt a szivárvány színeibe öltöztetni. Képes a fényt ecsetként használva új világot teremteni, és az egyszerű barátrécét festőművésszé változtatni. Ahogy a nap egyre feljebb kúszik, úgy szórja szét színes üveggolyóit, és úgy szórja áldását minden létező teremtményre. Legyen az egy barátréce család, vagy a már anyányi fiókáját etető búbos vöcsök. A csoda aztán egy varázsütésre eltűnik. A közeli pihenőhelyre megérkezett a kócsag. Nincs már aranygömb, nincs már színes üveggolyó, csak a tollászkodó madár közeli látványa. Úgy ér véget ez a reggel, mint ahogy elkezdődött, a tutaj előtt nagy kócsag tollászkodik. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy keretes szerkezet. :)

                             

   A júliusnak lassan vége. A hónap első felében más dolgok foglaltak le, később pedig a hidegfronttal érkező heves időjárás marasztalt otthon. Hiányoztak már a madarak. Amint tehettem ki is feküdtem a tutajra egy alkalmasnak tűnő délután. Úgy gondoltam, hogy a hidegfrontot követő eső után lesz annyi csapadékszünet, hogy meg tudok ejteni egy esti fotózást. Tévedtem. Az égen tornyosuló sötét felhők és a radarképeken közeledő hatalmas zivatargóc hosszú esőt jósolt, ami nem vár estig. Nem volt kedvem a semmiért eláztatni magam, így pár óra üres leskelődés után visszavonulót kellett fújnom. Pár nap múlva lecsendesedett az idő, ismételhettem. Nem sokkal több sikerrel. Mintha kiürült volna a tó. Egy egész délutános les alatt mindössze egy nagy kócsag röptét fotózhattam. Azért az elmúlt időszakban nem ehhez voltam szokva. Mondom biztos a délutáni időszak nem jó. Na majd reggel. Be is terveztem egy hajnali fényképezést. A napkelte fényjátéka majd talán visszahozza az elveszett lendületet. Ám a napkeltére hiába vártam. Mire eljött volna az ideje, addigra egy terebélyes felhő beúszott a keleti égboltra, masszív fénytelenséget okozva. A madarak aktivitása is elmaradt attól, amit vártam. Igaz, hogy volt mit nézni, de leginkább csak távol. A reggelt két kis vöcsök mentette meg. A két öreg madár egymást követve mozgott egész reggel. Egy szerencsés pillanatban pedig megcélozták a lest. Míg az egyikük halászgatott, addig a másik egyre közelebb úszott. Csak jött, csak jött, mígnem már portré közelségbe ért. Nem volt messzebb 2-3 méternél. Feszült figyelem, mozdulatlanság, csak a pulzus emelkedik. Fantasztikus pár pillanat volt. A madár jól megnézte magának a lesből kilógó óriási szemet, de mivel az nem pislogott, megnyugodott. Míg a párja kicsit távolabb még mindig halászgatott, addig ő pihent egyet. Amikor az ember csak ezt a képet látja az objektíven keresztül, önkéntelenül is magával ragadja a pihenő madárból áradó nyugalom. De hát semmi sem tart örökké. A nyugalomból egy átrepülő szürke gém recsegése zökkentett ki engem is, meg a vöcsköt is. Ráadásul a párja is szólt, hogy ideje menni, hát odébb álltak.

            

   A tó fölött vékony páraréteg lebeg. Csend van. Keleten már pirkad. A felhőmentes égbolt szép napkeltét ígér. Csak a víz nem akar megtelni madarakkal. Csupán egy búbos vöcsök kísérgeti fiókáját. Megkésett költés lehet, a zebracsíkos fióka még nem teljesen önálló. Amíg anyja halászik, ő a vízen ringatózva várakozik. Nem történik semmi, de a kialakuló hangulat egészen különleges. Én már látom, hogy a nap már bekukkantott a tóparti égeresbe, és tudom, hogy pár perc múlva megtörténik a varázslat. A vöcsökfióka jó helyen várakozik. Amint a napkorong előbukkant a fák közül, a kékes színek azonnal aranyba váltottak. A vízfelszín megtelt gömbökkel, a pára pedig sejtelmesen gomolyogni kezdett. A vöcsökfióka persze lehetett volna közelebb, de a hangulat így is magával ragad. Mintha nem is ugyanaz a tó lenne, ahova alig egy órája begázoltam, hanem egy földöntúli hely, ahol varázslatos dolgok történnek. Ahol aranyban úszik a kis vöcsök, és aranyló vízen sétál a szárcsa. Ami gondol egyet, és táncolni kezd, vagy éppen napernyőt tart maga fölé, ha a kedve úgy tartja. Pedig ez bizony ugyanaz a hely, ugyanazokkal a madarakkal. Ami elrepít innen, az nem más, mint a hajnal varázslata.

      

Augusztus

   Az augusztus sajnos megszakította azt a fantasztikus szériát, ami ebben az évben a tavon zajlott. Többször, és több helyen is próbálkoztam a tutajjal, de mintha a madarak tudatosan kerültek volna. Láttam ezt-azt a lesből, amik megadták a motivációt, de közel sem az elképzelésem szerint történtek a dolgok. Egyedül a kis vöcskök maradtak hűségesek hozzám. Három sikertelen próbálkozás után, negyedszerre megsajnáltak, és pár rövid pillanatig megajándékoztak a társaságukkal.

   A hónap elején feltűntek a tavon a kanalasgémek. Őket szerettem volna becserkészni, és augusztus első két hetében őket kergettem sikertelenül. Makacs egy madarak, az már biztos. A kialakult helyzet miatt végül átgondoltam a stratégiát. Az elmúlt hónapok eseményei rengeteg élményt, tapasztalatot, fényképet adtak már így is, úgyhogy úgy döntöttem, hogy nem szaladok az elérhetetlen után, inkább azzal foglalkozom, ami a közelemben van. De az már egy másik történet lesz…