Sasok a jégen

                                                    


Sasok a jégen

   Befagyott a víz, állapítottam meg, mikor 2020 januárjában megálltam a tó szélén. Nincs ugyan kemény tél, de az éjszakai mínuszok azért megteszik a hatásukat. A víznek viszont csak egy részét borította jég, jó nagy lihogó hullámzott a közepén. Récék, szárcsák, hattyúk úszkáltak a fagyos vízben, és ácsorogtak a jég szélén. Nézelődtem egy darabig, figyeltem a vidáman úszkáló tömeget, amikor feltűnt valami. Távolabb mintha nagyobb madár ülne a jégen. A távcső azonnal megmondta, rétisas gubbasztott a befagyott részen. Kisvártatva felugrott, és mintha csak játszana az apróságokkal, berepült a vízen úszó tömeg fölé. A nagy madár keltette riadalomra aztán előkerült még egy rétisas, és a récék megkönnyebbülésére a két madár egymást kezdte el kergetni. Hát micsoda élet van itt kérem! Egyből gondolkodni kezdtem, befagyott tó, sasok, minden adott, hogy régi tervemet valóra váltsam. Most már ilyen szemmel néztem szét, és meg is találtam, amit kerestem, egy alkalmasnak tűnő helyet a tóparton. Hamar munkához is láttam, és a helyszínen talált ágakból, elszáradt növényekből gyorsan összedobtam egy hevenyészett leshelyet a jég szélén. Meglátjuk...

2020. január.

   Pár nap múlva, némi csalival felvértezve tértem vissza. Gyorsan elrendeztem mindent, és bevackoltam egyszerű rejtekembe. Végre volt idő körülnézni, ugyanis a látvány nem volt mindennapi. A több napja tartó erősen ködös és fagyos időnek köszönhetően mindent vastag zúzmara borított. Szó szerint fehérbe öltözött a táj. A zúzmarás háttér előtt pedig hattyú úszkált a lihogón. Mesébe illő, idilli állapot. El is voltam ezzel egy darabig. A szemem csak itta a fehéret, a hideget, mígnem a leshely váratlanul megrezdült, a nyakamba hullott pár száraz levél, és a mellettem lévő bokor tetején varjú károgott egyet. A szemfüles dolmányos már kiszúrta a csalit. :) Jó másfél óra telt már el ilyen várakozással. A lihogón apró madár úszkált, bukdácsolt. Kicsit dideregve, a fényképezőbe bámulva azt találgattam mi lehet, mikor a közelben határozottan koppant a jég. A keresőből felpillantva kilestem az álcaháló résein keresztül. Előttem, a jégen rétisas állt. Már nem is fáztam, feszült pillanatok voltak. A fiatal madár nézelődött kicsit, én meg mikor az ellenkező irányba nézett, óvatosan fordítottam az objektíven. Lassú másodpercek voltak, de aztán a sas végül ott állt, majdnem kitöltve a keresőt. Hű, ez azért nem semmi. Lapultam is, amennyire tudtam, csak a mutató ujjam mozdult, amikor a nagy madár a kamerába bámult. De ő szerencsére nyugodt volt, várt még kicsit, majd láthatóan az érdeklődése a csali felé fordult. Határozott, de csúszós léptekkel közelebb jött. Hej, azok a lábak! Már vigyáznom kellett, nehogy kilógjon a képmezőből. Madaram aztán rávetette magát a lényegre, és egy konccal félrevonult. De nem sokáig tartott a nyugalma, váratlanul újabb sas landolt a jégen, majd röviddel utána még egy. A fényképezőt mozdítani sem mertem, ennyi éles szem között esélyem sem lett volna észrevétlen maradni, de ezt már az első madár sem bírta tovább türelemmel, a konccal a karmai között feldobta magát a levegőbe, a többi meg utána. A tó végéig meg sem álltak. Ott történt a következő meglepetés, egy negyedik rétisas is csatlakozott az előbbi bandához, majd pár perccel később még egy. Nem akartam elhinni. És mindez ebben a gyönyörű zúzmarás környezetben. Maximálisan elégedett voltam. Rövid csoportosulás után aztán a galeri feloszlott, kaptam tőlük egy hangulatos röpképet, és két szép, tartalmas tájképet. A sasok távoztak, a lihogón apró madár úszkált, bukdácsolt. Azt hiszem kis bukó lesz...

          

   Köd üli meg a vidéket. Már ki tudja hány napja. A vastag párapaplan eltakarja a napot, a tájat, de engem is, ahogy a tópart felé baktatok. Legalább nem látnak a sasok, gondoltam. Mert hát persze, hogy oda tartok. Legutóbbi, mesébe illő kalandom a nagy madarakkal nem hagyott nyugodni. Hátha... A lesből sem látni túl sokat. A lihogó mellett, a jég szélén álldogáló hattyúk még éppen beleesnek a látótávolságba. Nincs más dolgom, várok. Figyelem a récéket, hattyúkat, néha a háttérben felsejlő fákkal is komponálok egy képet. Talán oszlik a köd kicsit, és igen, a közeli bokor tetején csörren egyet egy szarka. Aha, a múltkor is így kezdődött. Ám a befejezés jóval egyszerűbb lett. A jég hátára vetődött hal mellé csak egy egerészölyv huppant le. Ő sem maradt sokáig. Nézelődött kicsit, majd magamra hagyott. A sasok bizony elmaradtak. A köd eltakarta a napot, a tájat, és engem is, ahogy az autó felé baktattam.

  

   Az időjárás itt véget is vetett a sasos próbálkozásaimnak. A fagy felengedett, a tavon a jég elolvadt. Egy azonban vitán felül állt. A következő télen is itt a helyem. Ezért az év vége felé már nézelődtem a helyszínen, és az előző évi egyszerű leshelyemet felújítva egy nádkunyhót készítettem. Majd ahogy az időm engedte, elkezdtem kijárogatni, ugyanis a sasok már a területen tartózkodtak.

2021. január.

   Igaz ugyan, hogy eleinte a sasok hanyagoltak, azért volt más néznivaló. A les körül megjelentek a sirályok. Az első egy-két kattintás után rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz a helyzet. A következő alkalommal már sirályfotózásra készültem. Bár borult, szemerkélős idő volt, mégis nagy kedvvel bújtam be a lesbe, és nem is kellett csalódnom. Szinte percek múlva megjelentek az első madarak. A korábbi képek alapján az elmúlt napokban rendbe is raktam az ismereteimet sirályfronton, így már tudtam, hogy előttem éppen viharsirályok balhéznak. Volt történés folyamatosan, és a sirályok mögött aztán egy-két szürke gém is megjelent. Ráadásul az időjárás is mintha kegyeibe fogadott volna. Láthatóan elkezdett esni a hó. És ahogy felpillantottam a keresőből, elállt a szavam. A tó túlpartja hófüggönybe veszett. Nincs min csodálkozni, hiszen tél van. :) Vagy mégis? A tó közepén sétáló kócsagok körül hirtelen mesevilág kerekedett. Fantasztikus volt. A varázs, ahogy jött, úgy el is múlt. Na de mit is kívánhatnék még. Talán csak annyit, hogy legyen hó! :)

          

   Mivel a több vonalon futtatott fotós szálak közül a sasok utáni hajsza tűnt a legeredményesebbnek, még sasok nélkül is, újra a tóparti nádkunyhóban találtam magam. A szép havazás utáni napon ugyan csak a szarkák szórakoztattak, de a jó mozgás miatt nem lankadt a lelkesedésem. A jég szépen hízik, csak jön már valami említésre méltó is. Az újabb nap, újabb esély elv alapján rejtőztem el ismét a lesben. A napot a dolmányos varjak kezdték. A jégen sétálva mérték fel a terepet. Pár dankasirály is tiszteletét tette, a jégen heverő csalival foglalkoztak. Ez természetesen a varjaknak nem tetszett, amit szóvá is tettek. Persze a sirályokat az mit sem zavarta, hogy egyik-másik varjú úgy sétál a jégen, mint a környék ura. Továbbra is egymással versenyeztek a finom falatokért. Miközben a nagymellényű varjakat, és a nemtörődöm sirályokat figyeltem, jobbról, a nád takarásából reccsent egyet a jég. Akkor nem tulajdonítottam neki jelentőséget, arra gondoltam, hogy még mindig töltődik a tó, és a víz egyszerűen megemeli a jeget, ami a part mellett igazodik. Később rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Ugyanis jó negyed óra múlva abból az irányból a szemem sarkában vöröses villanást láttam. A jégen megjelent egy aranysakál. Mondanom sem kell, hirtelen nem is tudtam mi történik, csak tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy lépésről-lépésre a jégen heverő csali felé óvatoskodik. Nem akartam az objektívet hirtelen ráfordítani, a mozgás biztosan elriasztotta volna, így tehetetlenül néztem végig, ahogy felkapja a hozzá legközelebb eső húsdarabot, és visszasiet a nádasba. Hát, mondom ennek a fele sem tréfa! Fényképezőt a megfelelő irányba húztam, és vártam. Hátha. Megtörtént a csoda. Talán tíz perc telhetett el, és a takarásból megjelent a sakál feje. A lépésről-lépésre való óvatoskodást már az objektíven keresztül néztem. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egyre kijjebb ér a jégen, és egyszer a madarak felé pillant, egyszer pedig a hús felé szimatol. Pár lépés után felkapta a zsákmányt, és visszasietett a nádszegélybe. Hej-hej, micsoda pár pillanat volt! Ritka lehetőség a nádifarkast nappal, nyílt területen megfigyelni, ilyen közelről fényképezni pedig a hihetetlennel határos. Hozzátartozik, hogy 5 éve is megvan már, hogy az ilyen-olyan madárfotós projektjeim során fel-feltűnt a közelemben a toportyán, de arról álmodni sem mertem, hogy ilyen körülmények között fog végül lencsevégre kerülni. Igazi ajándék volt ez erre a napra, igazából mindegy is volt már, történik-e még valami a les előtt. A jégen heverő hal mellé érkező ölyv már csak levezetés volt. Szépen végigfotóztam, ahogy szusi ebédjét elfogyasztja, majd én is leléptem. Igaz, hogy sasokat vártam, és csak egy szőrös állat jött, de az aranysakál, az aranysakál. Igazi fotós csemege.

               

   A sakálos élmény hallatán lányom is hamar kedvet kapott a fotózáshoz, így aztán hamar azon kaptuk magunkat, hogy ketten hasalunk a tóparti nádkunyhóban. Egy lelkes fotóstárssal még a fagyoskodás is jobb, és a közös élmények sokáig megmaradnak. A hideg ellenére jól telt az a pár óra, volt nézni való. Igaz ugyan, hogy a sasok és a sakál sem mutatkoztak, de az ölyveknek hála nem unatkoztunk. Szólt mellettem a kereplő rendesen. Nem is csoda, mert a behavazott jég eszményi körítést adott a történéseknek. Ebből a szempontból úgy tűnik én a végletek embere vagyok, szeretem a fekete és a fehér környezetbe exponált madarakat... :)

   Pár napnyi tél után, január közepén tavasz lett. Sajnos így van ez. A tó jegén képződött mesés fehérségnek egy csapásra nyoma veszett. A jeget itt is, ott is víztócsák borították már, mire legközelebb a lesbe jutottam. Bár a körülmények sokat változtak, a sasok aktív jelenléte nem szűnt meg, hát újabb kör következett. Hosszú várakozás, és a távolban zajló események szemlélése után végre egy szürke gém tette tiszteletét előttem. Rövid tollászkodás után impozáns balettlépéseket bemutatva próbált helyezkedni, mire stabil pontot talált a nézelődésre. Ez sem tartott sokáig, hirtelen elröppent. Hamar kiderült miért. Míg a gémet kuksoltam az objektívben, addig egy sas elcsent egy halat az orrom elől. Mit is lehetne mondani, pech? :)

      

   Sasos próbálkozásaim a jéggel együtt értek véget. A tavaszias meleg pontot tett a (remélhetőleg) első kör végére. Bár a madarak mozgására nem lehetett panasz, egyelőre ezen a fronton nem sikerült azt az eredményt produkálnom, amit elterveztem. Nem maradt más, mint az élmények elraktározása, reménykedés az újabb lehülésben, na és persze a szárnyaló képzelet...

2021. február.

   Február közepére a tél megemberelte magát. A szibériai hideget a madárfotós ilyentájt úgy várja, mint a messiást, így már a várható időjárás előrejelzésekor tudtam, hogy mi lesz a program, ha a kemény fagyok hatására befagy a tó. Természetesen sasozás. Mire elérkezett a kitűzött nap, már vastag jég borította a vizet, minden reményem megvolt, hogy talán most nem maradok értelmes sasfotó nélkül. A tóparti nádkunyhóba már rutinosan bújok be, három hónap alatt már ki tudja hányadszor. A gyors készülődést követően nem is kellett sokat várni, A túloldalon hamar megindult a mozgolódás, talán 15 rétisas is kergetőzött a szemközti part mentén. Azért ez a látvány nem semmi, de eddig már többször eljutottam. A túloldalon felugró madarak közül páran kissé közelebb a jégre ültek, és a les felé, illetve a jégre helyezett csali felé nézelődtek. Na, eddig is eljutottam már párszor. Azonban egy érdeklődőbb, fiatal sas még közelebb landolt, és feszülten figyelt. Én is őt. Pár perc után felrúgta magát, és egy fordulóval átsiklott a les fölött. Néhány pillanat múlva pedig egy váratlan suhanással fölkapott egy halat a jégről. Persze szólt a gyors sorozat, de hát a madár még gyorsabb volt. :) Viszont innentől elszabadultak az indulatok. Egyre-másra érkeztek a közelbe a rétisasok, és mindenféle látványos fordulóval repültek be a les elé. Egy pillanatig sem unatkoztam, csak kapkodtam a fejem, és nyomtam az exponálógombot. A jégen heverő halaktól egyszerűen megőrültek a sasok. Természetesen a gyors berepülésekről rendre lemaradtam, a sasok fentről támadtak, amit nem láttam, így váratlanul csaptak le a halakért. Bosszankodtam is kicsit, amit az egyik madár megérezhetett, és pár pillanat erejéig megállt a jégen, mielőtt elvitte zsákmányát. Persze nem csak a közelben pörögtek az események. Egyrészt a közeledő sasokra is figyeltem, másrészt a halakat elragadó madarak távolabb leszállva, a jégen próbálták elfogyasztani azt. Ám ez nem ment olyan simán, mert a többi madár egyből támadta az éppen soros zsákmányszerzőt, és sorra alakultak ki a perpatvarok. A távolabbi események ugyan egy hajszálnyival messzebb voltak az ideálisnál, ám nem elégedetlenkedtem, nyomtam a gombot, ahogy csak a fényképező engedte. Ráadásul az egyre fogyó csalira egyre több érdeklődő mutatkozott, és a közelben több madár is landolt viszonylag közel. Több mint egy órán keresztül tartott a műsor, mire a csali elfogyott, és az utolsó rétisas is, egy öreg madár, elhagyta a színpadot. Fantasztikus volt. Egy óra tömény rétisas. Azt hiszem nem kell magyarázni, hogy a madárfotós miért örül a szibériai hidegnek. :)

                           

   A február közepén beállt hideg hatására elég vastagra hízott a tavon a jég, így szerencsésen kitartott még egy hétig a melegedés ellenére. Igaz, hogy helyenként már kiterjedt víztócsák pettyezték, és a szabad vízfelszín is egyre nagyobb darabokat harapott ki belőle, de a les előtti terület még alkalmas volt arra, hogy a sasokkal egy végső kísérletet tegyek, mielőtt teljesen beáll a tavasz. A jégre helyezett csalihal most a szürke gémek figyelmét keltette fel elsőként. A csábító, könnyű táplálékot nem szabad elszalasztani, az első madár rögtön ki is szemelte a hozzá közelebbi kárászt. Forgatta, helyezkedett vele, majd szépen lenyelte. A könnyű ebéd reménye persze másoknak is kecsegtető, nem is maradt egyedül, hamarosan egy második gém is landolt a jégen, kecses balettmozdulatok kíséretében. Miután rendbe szedte rakoncátlan lábait, ő is szemrevételezte a kínálatot, és a megfelelő hal kiválasztása után, ő is leküldte könnyen szerzett zsákmányát. Már azon aggódtam, hogy így hamar elfogy a csali. Mi marad a sasoknak? De a gémek, miután még egy-két halat eltüntettek, inkább egymás elkergetésébe fogtak. A jég kiürült előttem, de a sasok csak nem jöttek. Az enyhe idő hatására az egyre nagyobb vízfelületeken mozgalmasan zajlott az élet. Récék, kárókatonák, hattyúk kavalkádja zsibongott itt is - ott is, a sasok pedig inkább egymást, vagy a vízimadarakat hajtották. A fotózásra szánt időm is a végéhez közeledett, és már beletörődtem, hogy a gémek jelentették mára a látványosságot, amikor a tó túlsó szélétől egy rétisas megcélozta a lest. Hamar befogtam a keresőbe. Egy öreg madár volt. Nyílegyenesen a les felé közeledett, és viszonylag alacsonyan szállt. Amint kicsit jobbra tartva közelebb ért, már exponáltam is. Arra gondoltam, hogy úgy is áthúz fölöttem, ami már többször megtörtént, ám akkor leengedte a lábait. A másodperc törtrésze alatt átfutott az agyamon, hogy mire készül. Ám abban a pillanatban alábukott és ritmust váltott. Nem tudtam átgondolni, mit kell tennem, csak húztam tovább oldalra az objektívet, és nyomtam az exponálógombot. A madár fölkapott egy halat a jégről, és eltűnt a látómezőmből. Amit az LCD kijelzőn láttam, hihetetlen volt. A teljes jelenet megvolt kockáról-kockára. FÉLIG! Az alábukó madár felgyorsult, én pedig nem tudtam elég gyorsan követni. Nehéz szavakba önteni, mi is történik ilyenkor a madárfotós fejében. :) Van az a mondás, hogy két szemszögből lehet nézni a dolgokat. Félig tele van a pohár, vagy félig üres? Úgy döntöttem, hogy nálam most inkább félig tele van. :)

          

   A tél aztán február végére végérvényesen visszavonult. A jég elolvadt, tavaszi szél vert hullámokat a tavon. Nem lehetett okom panaszra. Kaptam a sasoktól lehetőséget. Ám a szezon utolsó fotózásának utolsó képkockája megtette a hatását. A következő télen biztos, hogy újra itt leszek. :)