Tünékeny pillanat
Tünékeny pillanat
Amikor hajnalban megálltam a tó sarkán, olyan látvány tárult a szemem elé, amitÅ‘l tátva maradt a szám. A tó nem nagyon látszott. Na de nem azért, mert még sötét volt. Bár igaz, messze volt még a reggel, mégis a telihold a derült, csillagos égbolton szinte nappali fényt biztosÃtott. Hanem azért, mert az egész tó fölött több méter vastag pára ült. Mint egy hatalmas paplan, úgy fedte be a vizet, nádast, mindent, csak a szigeten álló magas fűzfák csúcsa látszott ki belÅ‘le. A kerek telihold pedig gyönyörű, sejtelmes fénybe vonta ezt a ritka jelenséget. A markáns köd, a makulátlan szélcsend, és a közelgÅ‘ napkelte egyet jelent a különleges látványvilággal, úgyhogy gyorsan és nagy kedvvel készülÅ‘dtem. A vÃz szintjérÅ‘l azért egészen másként festett a dolog. A lesben fekve gyakorlatilag semmit nem láttam, csak az innen-onnan hallható hangokból, loccsanásokból lehetett következtetni, hogy az elÅ‘ttem elterülÅ‘ semmiben azért zajlik az élet. Akkor kezdett derengeni valami, amikor a nap már emelkedni kezdett. Ennek hatására a vÃz fölötti masszÃv pára is mozgásba lendült, és mintha a madarak is aktÃvabbá váltak volna. Igaz, erÅ‘sen kellett mereszteni a szemem, hogy észre is vegyem Å‘ket. Jobbára csak a közelben elúszók sziluettjét lehetett kivenni. Annak ellenére, hogy már egy órája felkelt a nap, a pára még mindig kitartott. A szemközti nádas még mindig homályba burkolózott, amikor szinte a semmibÅ‘l felbukkant egy hattyú. Egészen elképesztÅ‘ volt a látvány. Szárnyait kissé megemelve úszott a semmiben, tollait pedig már megvilágÃtotta a fák fölé emelkedÅ‘ nap. Hihetetlen volt. Mint egy álomkép, úgy jelent meg elÅ‘ttem, pedig tudtam, csak a járÅ‘rözÅ‘ gúnárt látom. Közeledett, forgolódott elÅ‘ttem, én meg csak ámultam, és fényképeztem. Majd ahogy jött, úgy úszott el a semmiben. Volt, nincs, akár egy tünékeny pillanat.
