Jól esett

Jól esett

   Még sötét volt hajnalban, az eget kémleltem. Azt mérlegeltem, hogy vajon lesz-e eső, vagy nem. Volt némi felhő, de időnként a csillagokat is lehetett látni, így ezek alapján, na meg az előző esti időjóslásnak bedőlve elkezdtem készülődni. Még a tóparton is sötét volt. A tíz nappal ezelőtti telihold szépen elfogyott, vékony sarlója kandikált csak ki a felhők mögül. Kicsit botorkáltam is, mire megtaláltam a csapást. Sebaj, gondoltam, messze még a reggel, a keleti égbolt sem pirkad még. Hát nem is pirkadt egész reggel, hiába vártam, teljesen befelhősödött. Látnivaló sem nagyon akadt. A napkelte ideje már bőven elmúlt, de inkább csak sötétebb lett, mint világosabb. És mintha kis esőcseppek miatt fodrozódna a víz. Á, mindjárt eláll, ma reggelre ide nem mondtak esőt. És célba vettem azt a sárszalonkát, ami tisztes távolban szállt le a nádtorzsák közé. Vártam, hogy közelebb jöjjön, de csak azon a tájékon turkált az iszapban. Akár ezen is mérgelődhettem volna, de akadt más, ami jobban izgatott. Egyre jobban esett. Hát ez nem igaz, itt fogok szétázni. És a helyzet egyre komolyabb lett. Gyakorlatilag elkezdett szakadni. De hamar rájöttem, hogy nincs is akkora gubanc. A sátor nem ázik be, az objektívnek is csak a napellenzője látszik ki, mi baj lehet? Ronggyá ázós rémképeimet hamar elkergettem, és elkezdtem keresni az előbbi sárszalonkát. Hát ugyanott volt, álldogált az esőben. Az eső csak szakadt, a szalonka meg szépen tűrte. Én meg csak kattintgattam, és amit a fényképező kijelzőjén viszontláttam, az igazán jól esett...