Az első holló

Az első holló

   Jó messziről holló korrogása hallatszik. Próbálok kilesni a kunyhóból, de nem látom. Csak a hangja alapján tudom, hogy távolodik. Nagyjából fél óra múlva újabb korrogás. De most már látom is őket. Ketten vannak, áthúznak a terült fölött, de mintha csak véletlen lenne, hogy pont itt repülnek el, hamar eltűnnek a hegygerinc mögött. Ez a jelenet aztán szabályos időközönként megismétlődik. Még háromszor repültek át az etetőtér felett. Most már biztos vagyok benne, hogy ellenőrzik a környéket. Délután van már, lassan lejár az időm. Úgy tűnik, ma sem lesz hollófotózás. Vagy mégis? Egészen közelről hallom a mély korrogást, itt vannak! Hirtelen feszültté válik minden, érzem ahogy gyorsul a szívverésem. Kezem már a fényképezőn, egyik szemem a keresőn, a másikkal a terepet nézem. Hirtelen hangos szárnysuhogással két fekete madár fordul be elém a les mögül, tesznek egy kört három méterre a föld fölött, és az egyik ráfordul a beszállófára. Már a keresőre koncentrálok, és amint meglátom a madarat, exponálok. Üvöltök magamban, előttem van a holló! Itt forgolódik a régóta vágyott madár. Gyönyörű, és hatalmas, mint egy ölyv akkora, szépen kitölti a képmezőt. Gyorsan felpillantok, hol van a másik madár. De mivel az a fűben ül, inkább az előttem lévőre összpontosítok. Emez figyel, nézi a kunyhót. Óvatosan exponálok, félek, hogy meghallja a zár hangját. De nem úgy tűnik. Előredől, és hangos korrogásba kezd. Ez ilyen közelről valami egészen hihetetlen, hátborzongató és egyben mellbevágóan hangos volt. A madár még figyelte egy darabig a lest. Olyan átható tekintettel nézett, hogy nem szabadulok attól az érzéstől, tudja, hogy bent ülök. De a kunyhó felől nem mozdul semmi, lapítok, amennyire tudok, csak a fényképező dolgozik rendületlenül. Látszik, hogy a holló lenyugszik, figyelme már a földön heverő táplálék felé terelődik, én meg hasonló nyugalommal nézegetem első hollófotóimat.